végül csak megnéztem a sorstalanságot. nem egy jó film, de érteni vélem a szájbarágósságát, a szürkéket és szépiákat, a közeliket és a klipes vágástechnikát. nem pontos ez így, inkább talán a számomra volt mondanivalója-attitűd. azt hiszem, hogy csak annyi kell hozzá, hogy legyen hasonló élménye az embernek - már ami a tartós életveszélyt és a halállal cicázást illeti. és ha ez megvan (igen? igen.), mindjárt nyálon-túli értelmet nyer a megmentőkre való neheztelés s a pokol (ami tényleg nincs, pontosabban csak utólag, ha túléled, gondolsz arra, hogy talán az lehetett az) biztonsága utáni nosztalgia. és az egészből csak valami végtelen könnyűség-érzet az, ami marad, s ami a továbbélést életidegenné teszi, s csak a magadbazárkózás lehetséges, mert tapasztalatlanokkal megoszthatatlan az élménye. a gyávaságé, a túlélés bizonytalanságáé, az öntelt halálvágyásé, a megtérésé (nem i.sten, önmagam), s a hité (mert hinni kell valamiben, a pesti flaszterben, egy csillogó szempárban, vagy hogy újra elengedett kormánnyal gurulok - mert halni parancsszóra (sajnos) nem lehet). természetesen.