rémálmok helyett

sorjáznak a végtelenül egybefolyó nappalok és éjszakák, amikor az előbbiek még csak-csak, mert a munka nemesít (már ha megy), de esténként sokszor pár óra után valami banális félsz felver és utána már csak a szüntelen gondolatfolyam pörget hajnalig. néha, mint - sok-sok éve utoljára, irányfényes kórtermek kórházi klórszagú paplanburka alatt - a könnyáztatta párnába fúrt arccal. de ezek a történetek talán mégsem olyan mesék lesznek (bár, mint tudjuk vannak olyanok, melyek rosszul végződnek), mindenesetre bennem maradnak. mert van, amiről soha, sehol, senkinek. mert az nem jó. (és igenis mondd azt, hogy soha. mert néha kell.)