néha, ahogy kiül arcomra a szenvedés és mire észreveszem ott terpeszkedik utcahossznyi távolságok óta. aztán gyorsan rendezem soraimat, rámosolygok az első szembejövőre, akinek a szeméből a rémület kacsint vissza. talán a görcsös grimasztól, amit én kedvesnek és gondtalannak képzelek, pedig valójában elmosódó üvöltés gubójának felvarratlan ráncai. köztünk vannak.