visszatérő

mindig sok aspektusa van a helyzeteknek. ma is. egyfelől az öröm (?) - apró lépések, bizonytalanul, de talán... talán, valami jó felé viszem az utam - amikor újra ül velem szemben az egyik régebbi páciensem. eltelt egy év, sokat változott, az akkori probléma már nincs, másokkal birkózik épp'. beszélgetünk, kérdezem, s válaszol, tegez (akkor ebben maradtunk). ma - mielőtt megjött volna - gondolkoztam, hogy változtassak-e ezen - s ő dönt. felvesz egy egy évvel ezelőtt elhagyott fonalvéget (én tűntem el, amikor megbetegedtem) s gombolyítjuk tovább. (meglesz a helye és ideje a váltásnak. majd. most túl sérülékenynek érzem) másfelől, amikor az ülés végén megfogalmaztatom vele az együttlét célját, bizonytalankodik, majd azt suttogja: abban bízom, hogy te tudsz segíteni. néha ijesztő a rámruházott felelősség súlya. legalább annyira félelmetes, mint amennyire megtisztelő. talán ezért sem fogadom el mindenkitől, különösen nem nem-terápiás helyzetben...