ülünk g.-vel a klinika kertjében, beszél én hallgatom, beszélek, ő hallgat, jobb ez sokkal, mint a két évtized egymás mellett, amikor azt hittük mindent tudunk egymásról, hogy nincsenek (nem is lehetnek) titkaink egymás előtt. amióta külön utakon járunk ő is sokat változott, talán én is [lehiggadtam, úgy hiszem] most mégis sokkal közelebb van. aztán kiléptem a zendülve csapódó kovácsoltvas kapun, s ő ott maradt (eddig mindig fordítva volt ez). az ürességet magammal hoztam. enyém, nem adom.

(este pedig v. ugrik fel, hónapok óta nem beszéltünk, de ma g.-vel szóba került, s hogy hívtam (?), megjelent. már nem csodálkozom a "véletleneken", melyek nincsenek)


elvesztettem a szavaimat, egyet se találok, ki ne csengene hamisan. talán most van ideje a hallgatásnak.