épp most fejeztem be a harmadik olyan könyvet életem során, amelyet egy-egy ismerősöm erős ajánlására kezdtem olvasni. mindegyik alkalommal elhangzott, hogy mennyire sokat kapott az illető az adott műtől. jó tíz évvel ezelőtt daniel quinn izmaelje, tán egy évvel ezelőtt ayn randtól az ősforrás, és most vlagyimir szorokintól a jég. és ahogy a sorok végére érve a lapokra hajtottam a könyvfedelet, mindig az az olvasás során is már többször felmerült kérdés tolakszik elő újra, hogy vajon mi is annyira jó ezekben a könyvekben? és nem tudom eldönteni, hogy bennem van-e a hiba (nem értek tán valamit? elsiklok valami fontos felett? fecseg a felszín, hallgat a mély?), vagy csak egyszerűen nekem már más tapasztalásokból kipipálttá lettek a feszegetett gondolatok? nem szeretek ilyen beajánlott könyveket olvasni. inkább én választok - intuitíve, érdeklődésből, trendből, vagymertcsak -, még ha olykor szarul is. és már a gyerekkori lelkiismeretfurdalás nélkül félbehagyós olvasás se megy. bírkózom inkább a textussal, s van, hogy alulmaradok.

(és persze olvasás közben már fogalmazgattam a hétfőn elmondandó mondatokat arról, hogy mivel is töltöttem a hétvégét. olvasással. oké, de mit? miről?)