belerázódtam persze, némi önbeszélgetést követően (ezt akartad? te választottad? kussolsz, fexel?) minden reggel más köntösben látom a város bejárt tájait, bár ugyanaz az időintervallum s ugyanaz az útvonal is. a zenék teszik a fülemen át az agyamba forrva, néha ringatnak, néha kihánynak, s van, hogy képzelt leadként hajnali tömeggyilkosságot vizionáltatnak velem a párás ablakokon megfolyt koszlott jégcsíkok szódásperiszkópján átmerengve. (ezek a legjobb pillanatok. érezni a fegyver rántását a vállamban, s hallgatni a sortűz utáni lélegzetvételnyi csendet a kiomló belek s szétfröccsent agyvelődarabkák felett.) néhány percekre rabulejtő szempárok, egy-egy tincs, egy mozdulat. ülnek, állnak, arcukra fagyasztott dekormaszkban merednek maguk elé némán, ahogy lesem őket a zajfüggöny mögé bújva. hibátlanul egyedi testük lassan elfolyik, s ott ülnek 30 évvel öregebb önmagukkal szemben áthágott testhatárokkal, szétcsúszott vonásokkal, törődötten. pusztulniuk kell. még most, amikor boldognak hiszik magukat.