nem mintha a sophie scholl annyira jó (ha jelent ez a jelző egyáltalán bármi is ily' kontextusban) film lenne, de julia jentsch minimál eszköztárral nagyot alakít. a többiek leginkább sablonosak, néha paródiaszerűen túlhúzott vonásokkal és gesztusokkal (az ítélethirdetés jelenetét érdemes hang nélkül fekete-fehérben megnézni. tiszta börleszk.), vagy pedig rosszul megírt (kihúzott/vágott?) szerepben nyűglődnek. a zenéből inkább a zörejek, a terek elnagyoltak, a német üvöltözéstől meg hányingerem van. mindent összesítve, ha már vádló és vádlott közti pszichológiai párbaj, akkor inkább a szembesítés harvey keitel-lel és stellen skarsgard-dal. hazafelé a villamoson n. azt mondja, nem is tudja, hogy van-e valami, amiért meghalna? hirtelen én sem tudok mit mondani erre. aztán később, a münchen soundtrack harmadik és negyedik számát hallgatva mégis megfogalmazódik egy. a konklúzió pedig csak csöppet paranoid: ne engedj senkit közel magadhoz, így ha eljön a pillanat, szabadon dönthetsz, nem köt semmilyen szeretet- vagy vágy-béklyó.