belealvós éjféli zagar-mixre jár

nem a tehetetlenség a legrosszabb (dehogynem) azt már megszoktam, együtt élünk bő évtizede, s már csak néha-néha lázadok oktalan, hanem a kiszolgáltatottság. hogy tudom, hogyan kell és hogyan lehet ezt másképp csinálni és hogy mennyire apró dolgokon múlna, hogy ne a puszta elviselhetőségről beszéljünk, hanem a valóságról. mintha párhuzamosan élnének ők és mi (s a kettő között(?) valahol én) minimális érintőfelületet adva csak a lehetőségnek. két hét után már csak egy utolsó csepp hiányzott, s menetrendszerű érkezte kibaszta a biztosítékot. talán életem legrosszabb döntése, de amilyen érdektelenséget kaptam vissza az egyik irányból s értetlenséggel elegy ráhagyást egy másikból - ez sem számít. ritkán érzek ilyen tanácstalanságot (beismerni meg akkor sem szoktam, hiszen kemény vagyok, egyedül is megoldom, mert megtanultam), de ez most érdekes nullesélyes kalandnak ígérkezik. (talán eljött az ideje) a maszkot kell még összerendezni és belevágunk. nem tehetek róla (miért, ki más?), de hiányzik a biciklim. hiányzik az életem. valamelyik éjszaka már sírni is tudtam.