tegnap lezártuk t. idei utolsó drogprevenciós csoportját egy hetedikes osztályban, cipelhettem hát a drogtáskát. aztán a házban vizionáltunk szupert t.-vel (másik) aktuális petefészekrákos esetéről, és persze délután még a rendelő. táncoslánnyal halad(gat)unk, konfrontálom önmagával szorgalmasan, s ahogy nézem az arcát s hallgatunk, egyszercsak a szemem előtt hullik szét a bájos pofi, már csak a sötétre tónusozott szemhéját látom, piszeforma orra enyhén szeplős ivét, vértelen, duzzadt ajkait, s ahogy tanácstalanul rámszegezi a szemeit s vár valamit, talán a felmentést, talán mást - de egyiket sem tőlem kap(hat)ja meg -, a körméről lemosta a múltheti szörnyű vörös lakkot, a haja is kibontva omlik szőke hullámokban a vállára, de valaki más ül ott. (szokatlan a tér, szokatlan a távolság) mit látsz, amikor ránézel?
szorongós nagyfiút megint megborítom egy kicsit, talán-talán közelebbjutunk a lényeghez. mit látsz, amikor ránézel?
utána egyetemistalány jön, azt hittük, megönismeri magát egy kicsit, sztenderd négy ülés aztán már megáll a saját lábán. ehhez képest késik negyedórát (belefér, dolgozik az indulat), s még be is jelenti, hogy gondolkodott, eljöjjön-e egyáltalán (maga dönt - jegyzem meg neki) aztán mintha helyben elkezdene belecsúszni egy pszichotikus schub-ba. egyelőre nincs más, mint hogy megígértetem vele (a kimondott szó hatása), hogy nem lesz öngyilkos. ahogy bezárul utána a kertajtó, a szorongását érzem, otthagyta nálam, nyomorult ajándék kéretlen, másnap reggel spontán hányással oldódik a görcs. utána elindulok a konferenciára.

(mit látsz, amikor rámnézel?)