másodszor jön vissza egyre-nagyobb-lány, amilyen hirtelen szakadt meg legutóbb a terápia előre borítékoltam, hogy még mindig nem sikerült továbblépnie párkapcsolatilag. közben persze változott is (ránézésre előnyére, de bánatevés jeleit konstatálom rajta, ahogy megy előttem a megszokott szobába - s mint mindig, most is elcsodálkozik a bábokon és a sereg játékon (játéksereg is persze)), és most végre sikerül pontosan definiálni a kereteket és a célt (talán nem lehetetlen elérni) - ezúttal konfrontatívban nyomom. (valahogy az eszem megáll, amikor bántalmazásról beszélnek) nagyfiú pedig végre kezdi szarul érezni magát, valamit megmozdítottunk legutóbb. már rég nem a kezdeti tünetekről van szó (kapott rá gyógyszert), valahová haladunk (vak vezet világtalant?), s az út az, ami most fontos. mindezek előtt kora reggel t.-vel drogprevenció (részemről még csak hospitálás, de - ahogy kezdenek ismerőssé válni a lakli kamaszok, s az arcokhoz a nevek is a szánkra találnak - kezdem elhinni, hogy fog ez menni. egy kihagyott előadás az akadémián, de már egyébként is a házban kellett volna lennem.
este az eklektikában i.-vel és p.-vel ülünk (mire odaérek, ők már alapoztak rendesen) s hamarosan hallgatom, ahogy egymásra licitálnak abban, hogy ki szenvedett jobban. mi lehet a rosszabb vajon - merül fel a kérdés - saját kezünkben tartani haldokoló apánkat (p.), vagy hajnalban még mindig részegen a padlón fekve félmeztelen arra ébredni, hogy az anyánk rázza a vállunkat, hogy "meghalt a nagyapád"? (i.) hát, nem tudom... én éppen h.-val tanakodtam az izabella utcában állva, hova is menjünk ebédelni. valami elsuhant közben. tán csak egy kósza gondolat. talán csak utólag illesztettem be, hogy kerek legyen az egész [horror vacuui] később a trombitás kert előtt toporogva vártam a kispiros autót, de amikor megjött, g. csak annyit mondott: "nincs értelme felmennünk a kórházba. apu meghalt." akkor ki akartam szállni, és visszamenni valami kibaszott gyakorlatra. emberek közé. felejteni.