minden utazás egy kis halál. van, hogy van visszatérés (többnyire), de valami mindig ottmarad az úton. valami körbeleng és nem ereszt. nem akarom a lehetetlenül ismerős barakkok belém égett képét, a füvet és az el nem némuló madarakat. (akkor nem lehetett madárfütty) tudom, hogy merre kell menni, magától visz a lábam s egy kavics a kezemben. (nem lehet annyit, nem lehet) mindent ismerek, mindent újralátok. a puszta létért való szakadatlan küzdelem rendszerességének biztonságát, a feladókat és magukat elhagyókat, mind, mind e porban újra. lábnyomokká formálta őket az idő. nem akarok nem emlékezni. nem akarok emlékezni. nem akarok. nem.


a vonatablakból még int
utoljára szállt föl
mindketten tudjuk
hisz ez is egy olyan út
-történetekből szőtt-
aminek nincs jó vége
mert
valahol még kémények állnak
rozsdás sínpár húz a rácsnak
bent csak kimért katonás léptek
koppanó zaja kísért, neszez még
s maradt két kerék köz vájta
karótőrbe dőlt oltatlan gyáva
pillantások közt sóhaj ez utolsó
most
csak emlékek, árnyak, szájak
kik nem beszéltek
visszamegy, de nincs bocsánat.



[ettől már soha nem fogok tudni megszabadulni]