még mindig próbálok magamhoz térni a mai esettől, pedig már régen az alvósmajmomat kéne szorongatnom, kicsurranó nyálcseppbuborékokat fújva. reggel félálomban hallottam (egy fenét, simán átaludtam, de ez olyan jól hangzik) ahogy bedobja az újságos a napibetevőt (ezt is elintéztem végre), aztán a délelőtti tanulmányolvasás-etap letudása után irány az első valódi beteg. mi a frászt képzeltem én magamról? ül velem szemben egy anyám-korú nő, ductalis carcinoma, jobboldali masectomia, metasztázisok, recidiva (itt is tanulok sok szép új szót...), szenved, segítséget vár, lerakná a terheit, én meg hárítok és arra gondolok, hogy családterápia kéne ide meg családsegítő, szociális ellátó rendszer, hiszen nyakig ül a (di)stresszben (mi lehet a betegségnyeresége?), de ott van abban az itt-és-mostban, nem máskor és nem máshol, s főként nem mással, nekem kell tennem. valamit. igyekszem használni a tanultakat (hol? kitől? ééén?) és a sajátélményekből felcsipegetett tapasztalatmorzsákat, de semminek érzem magam. (álarc mögött a tehetetlen vinnyogás) ez kemény volt. (van.lesz) tudom, az első pofon. nem hiszem el, hogy segíteni tudok azzal, hogy ott vagyok és vele vagyok. igyekszem, de... ha már... csütörtökön jön hozzám egy lymphomás. attól valamiért nem félek. [még, te fasz] azt hiszem, fel kell kötni a gatyámat, de úgyis belezakkanok. talán azt is kell most. (ehhez képest tegnap hívott az egyik régi páciensem, hogy jönne újra. kezdek összezavarodni. ez most a hatékonyság, vagy a párfüggésből terápia-addikcióra való tünetváltás? [nagyok a szünetek]) apropo gatyafelkötés: egy hős vagyok. klassz nyári kötős gatyót hagytam ott egy boltban, s a pólókra ügyet sem vetettem. lett helyette időpontegyeztetés új fodrásszal - aki ahogy a nyakamra nézett, shalom-mal köszönt el (nekem egy félszeg viszlátra futotta csak) - és végre igazi eper. soook tejszínhabbal. merre járok, kivel hálok? [az utóbbira legalább van válasz]

[túl sok a dőltbetű]