ma van az a nap, amire tíz évvel ezelőtt a kádban ülve bőgve gondoltam. hogy eltelik majd 1, 2, 5, 8, 10 év és elfoszlanak az emlékek. hogy nem marad majd semmi, nem lesznek már illatok, képek, érintések, szavak és az érzés is eltűnik. hosszúra nyúlt az a csütörtök (az volt, mert másnap etológia volt csak, és az etológia, az péntek, ezesetben... de ez egy másik történet-gubanc), egy körül talán épp c.-vel álltunk a kutyaszaros izabella utca azóta már megszűnt kispostája előtt a trolimegállóban, és azon tanakodtunk, hol ebédeljünk? egy megállóval feljebb ott volt frici bácsi, vagy a menü a kockásterítősben (a folyosónyi távolból bűzlő ételszag-ragasztékával), esetleg a hunyadi téri késdobáló, ahol egyszer szemtanúja voltam, ahogy egy közepesen lepusztult helyi erő ebéd utáni sziesztáját kezdve vizet eresztett az örökké csöpögő csapból egy vízköves harapott szélű pohárba, majd akkurátusan belehelyezte műfogsorát. a neon megcsillant a repedt üveg szélén egyensúlyozó nyálcseppen. ebéd után ált. kettő gyakorlatra mentem volna még, de félötkor már a trombitás kert előtt kellett várnom a többiekre. hideg volt, nyálkás, tapadós koratél. percenként néztem az órámat, ideges voltam a kihagyott gyakorlat miatt. az első félévben még nem tudja az ember a csíziót, hogy nem veszik olyan szigorúan a szabályokat, hogy néha a három hiányzás az lehet öt is, és nincs semmi gond, néha meg úgy elröpül a szemeszter, hogy minden órán ott voltam. késtek. unalmamban talán egy majdani utazásról álmodoztam egy hirdetőoszlop tövében, a pénzváltó kurzusait böngészve. amikor végül megjöttek, valahogy éreztem, hogy történt valami. aztán g. csak annyit mondott, hogy már nem kell felmenni a kórházba. "akkor most hazamegyünk?" - néztem bután. és ahogy ott ültünk az ikea-kanapén szorosan egymás mellett, üvöltöttem volna, végül sután csak annyit dörmögtem félhangosan: "ugye most nem fogunk sírni, bazmeg?" órákkal később, a kádban jutott el talán csak az agyamig a valóság, hogy volt és nincs többé. hogy nem kell már esténként buszozni a kibaszott tömött 22-esen zötykölődve, hogy nem kell újra átélni a tehetetlenséget s bámulni a merev arcmaszkot, amit ráhúzott az élet, csak a kétségbeesett szorongó szempárt szabadon hagyva. égettek a szemei, gyáva voltam és menekültem volna előlük, nem bírtam a lelkiismeretfurdalással, hiszen nekem tudnom kell segíteni, hát milyen szakra járok én??? eltelt tíz év, és az akkori bentszorult üvöltés, a ki nem mondott szavak, s a megkönnyebülés zord öröme még most is itt vannak, valami folyamatos tompa sajgássá merevedve. néha még álmodok vele és olyankor mosollyal az arcomon ébredek. hogy ott van még. bennem. mélyen.
persze ekkorra már fölnőtt voltam.