visszaszámol, fogcsikorgat

"vannak idők, mikor menni kell". most épp haza. szarni bele, hogy mi lesz, de ha a mellettem fekvő beteg a kacsa helyett a papucsomat vizeli le, azon már nem tudok röhögni. most nem. az az egészben a legfurcsább, hogy ha jobban belegondolok, nem ez az első eset, amikor a pszichés tűrőképességem határait feszegetem (feszegetik), de korábban észrevétlen csúsztam át a mezsgyén és csak hetekkel később konstatáltam retrospektíve, hogy hol lehetett a töréspont. akkor csak burn-out lett a vége (kellettek hozzá persze jófajta visszaélő-típusú "barátok" is, naná) most viszont nem lesz ennek jó vége így. mert ez is egy olyan mese.