éjszakai film (hmm, nem nézek kicsit túl sokat tv-t?): love story. kedves oliver! bár jenny azt mondta, amikor "nagyon sajnálom"-ot rebegtél neki a telefonos jelenet után, hogy "a szeretet azt jelenti, hogy soha nem kell ilyet mondani" és megígértette phil-lel is, hogy kemények lesztek, azért elmesélem, hogy min mehetett keresztül. ettől nem lesz neked könnyebb, de talán teljesebb a kép így.

... amikor megtudod, hogy leukémiás vagy, az olyan valóban, mintha egy szikláról ugranál le. de rögtön
be is csapódsz. elnyel a sötétség, és némán üvöltesz a semmibe, kapaszkodót keresel és újra kisgyerek
vagy, aki szeretne odabújni valakihez hogy vigyázzanak rá. nem hallasz, nem látsz semmit, mész előre
gépiesen, nem gondolkozol (nem akarsz gondolkozni) s magadba zárod a titkod. mert az még a tiéd.
végigfut rajtad, hogy mit lehet vajon tenni? akarsz-e egyáltalán tenni valamit? jobb lenne, ha vége lenne,
vagy belevágj a tortúrába? (hányinger, hajhullás, fáradékonyság, depresszió, nihil). ezek egy részét
persze ismered már, hiszen még a diagnózis előtt jelentkeztek tünetek. nem bírod dean-nel lejátszani
a szokásos squash-meccset, mert fulladsz, karikák táncolnak a szemed előtt. jenn talán csak a házhoz
vezető utolsó emelkedőn tekerve érezte, hogy valami nem stimmel (nyilván a gyerekekkel töltött fárasztó
munkával magyarázta magának). magadba zárkózol, nem osztod meg (úgyse értik, fárasztanak), talán
arrogáns is leszel - hiszen el kell, hogy szakítsd a szálakat, hogy el tudj menni.

s amikor tényleg kiderül, hogy vége a dalnak, s elhallgat benned a lázadás, belenyugszol, s már tényleg lebegsz. szeretnéd ha végetérne, szeretnéd, ha nem nyomasztanának a szerettek (ha vannak) a sajnálatukkal - hiszen önmagukat sajnálják. mindig az ittmaradók sajnálják magukat, nem akarják engedni az elmenőket.

pedig mindannyiunknak könnyebb lenne...