ezernyi szeplő mosolygott az arcán (na jó, csak 127 ahogy gyorsan megszámoltam), szemét félénken lesütve állt, néha felnézett és nevetett a szeme [barna, s őszi csillagos éjszakákat idéz] minden kis pontnak megvan a maga meséje - ha nagy leszek, egyszer megírom majd mind a 127 szeplő-mesét. az a kis helyes ott az orra hegyén (nem, nem az, hanem a baloldali, pont a csúcsán) arra emlékeztet, amikor megismerkedtünk. akkor is egy villamoson voltunk, ő, a szeplők s én. hideg téli este volt, halványan világított kis arca a nagy fekete kabát kapucnija alól. [akkor is mosolygott. mindig mosolyog] egy könyv volt a kezében, abból olvasott az ölében ülő kismanónak, aki elbűvölten hallgatta (s nem volt ezzel egyedül). egy helyen szálltunk le, ő, a szeplők, a kismanó s én. nehéz volt a táskája, s már a kismanó is elálmosodott, vinni kellett. ahogy megszólítottam, éppen arra a szeplőre esett egy hópehely [zavartan lesöpörte], s együtt ballagtunk tovább. ő, a szeplők, a kismanó s én. lassan betakart minket a puha hóesés.