interface

"már a reggeli ébredésnél kezdődött. az óra csörgése darabokra törte aktuális rem-fázisát, törődötten ébredt, s már megint nem emlékezett rá mit álmodott, csak a hiány nyomasztó érzése maradt vissza. húzta magához a párna, ölelte volna súlytalan, de tudta, hogy várnak rá, s már nem halaszthatja tovább, el kell mennie a találkozóra. a hideg víz magához térítette, de az émelygés nem múlt el, tűnődve vizsgálgatta arcát és szemeit a tükörben. próbálta felidézni az elmúlt éjszakát, de csak valami tompa ürességet érzett, neuronjai tiltakoztak. a vérnarancslé égette a torkát, s a gyümölcsök ízét sem érezte. a fekvőtámasz-felülés-súlyzógyakorlatok triász mindennapi kínzó rutinja végre vért pumpált ereibe, arra is képes volt, hogy belegondoljon mit is kéne felvennie. nem találta az aznapi programhoz szokásos álarcát, s rájött, hogy nincs is kedve az egészhez. úgy csinálni, mintha érdekelné a két öltönyös (akik soha nem tudnak a zakó színéhez, anyagához és szabásához illő nyakkendőt kötni, s még mindig divatjamúlt nyakkendőtűkkel villognak), a semmitmondó szövegelésük egy kiürült és ellenséges fényekben tobzódó, vaksi monitorokkal zsúfolt irodában az általuk vizionált szép új világról. mintha bárkit is érdekelne, hogy mit akar a másik. mintha fontos lenne egyáltalán bármi is. eszébe jutott egykori mestere, ahogy hosszan nézett rá, s elbocsátotta. tanítsd a taníthatatlant, érezd az érezhetetlent és járd a járatlant. fogadd el társadul, kit melléd sodor utad, de csak magadra számíthatsz. - mondta, mielőtt végleg lezárta volna szemeit. néha eszébe jutottak a mester szavai, de betudta az aggkori szenilitásnak s nem foglalkozott vele. ez a nap azonban - érezte - elhozta a változást. már túl tud lépni önnön korlátain s végre szabadon szárnyalhat. lehulltak az álarcok, összetört parázsló márványdarabjaik üszkösen meredtek, dacolva elmúlásukkal. az ő története most kezdődik. ebben a pillanatban, ezen a helyen."



mondom, ebben a pillanatban. MOST.