újabb bentszakadt kiáltás, újabb ki nem engedett könnyek, még egy mélyülő ránc. a legjobb az a rész, amikor s. megkérdezi, hogy "megvizsgálhatja a doktornő? phd-zik itt nálam, és hát a gyakorlat". ugye. (gondoltam, szevasz kollegina). aztán végülis nem, pedig biztosan jól elbeszélgethettünk volna, különben is az jutott eszembe, hogy nem blogol-e vajon, és hogy ő vajon mit írna le erről a helyzetről. [érdekes állapot tárgyként tekinteni önmagunkra] a kisműtét után elmesélte s. hogy mégis mi van, az egészből a "csúnya populáció" szókapcsolat fogott meg leginkább, és a tény, hogy a fájdalomviselet megtanulható. végülis csak 20 perc az egész, vagy annyi sem. visszafelé mindenesetre bömbölő tilos szeletekkel szedáltam [hol egy hely a nagyvárosban, ahol torkaszakadtáig üvölthet az ember?] és még az esetmegbeszélő második felét is elcsíptem (ma kimaradt a mitológia), de az igazi öröm, hogy egy tavaszi páciens újra jelentkezett, ezek szerint talán mégis ér valamit beszélgetni emberekkel önmagukról?

(most lehet szurkolni, eredmények kábé két héten belül. én úúúúúúúgy izgulódom most, és ízlelgetek szép új kifejezéseket szoktatandó magamat a gondolathoz)