tökvicces, mintha meghackeltek volna (ügyesen lementettem a képeket), vagy csak egyszerűen elvesztem és ilyenkor tényleg a hálózat csapdájában bolyongok [munka helyett naná] a playlisten valami jazz forog, kellemes gitár és szaxi szólók, mint régen a jazz caféban, csak ez halkabb, akár beszélgetni is lehetne mellette, mélyedni egymás szemébe, keresni apró jeleket, kézrebbenés, hajigazítás, ajkak érintése hűvös pohárszéleken körözget ujjbegye (nem sípol, miért nem sípol?), mondunk okosakat, világmegváltó kinyilatkozások, fiatalok voltunk, bolondok és szépek ott a félhomályos, füstös jazz kocsmában. amikor még meg se kottyant onnan hazasétálni át a hídon, végig a 17-es vonalán, kéz a kézben arc arc mellett miénk a világ mielőtt felkel a nap, s azon túl is, amikor visszaindulunk reggelizni valamelyik belvárosi kávézóba, és piritóst rendelünk lekvárral és narancslevet és teát, és csak beszélünk és beszélünk mert van mit mondanunk, és kiváncsiak vagyunk egymásra úgy igaziból, ahogyan csak ritkán egyik ember a másikra, amikor (még? már?) nem a melle, és nem az ágy, hanem tényleg őmaga, telhetetlen megismerésvágy, tudni akarva múltját és jelenét - jövője pedig nem is kérdés, hiszen akkor már mi leszünk. aztán egyszer mégis felkel a nap, s rőten lángol, oszlik a homály, de ő még mindig ő, és akkor már tudom. s most is.