mondanám, hogy vége-vége-vége mindennek, ámde túllépve saját árnyékomon, továbbhallgatom a verklinótát, találok új s szép (sem)mibenlétek tengerén apró korallzátonyokat (vízivilág, nagy kékség - kell-e más?) és félig hibernáltan ugyan (egyszer majd lesznek ellenszerek mindenre. akkor majd enni sem kell, csak hopp egy kapszula és mennyi-mennyi időt ajándékozhatunk majd magunknak) de továbblebegek. egy falatot anyu kedvéért, ezt meg csak úgy.

[i. sálja óvón-puhán ölelt és szivárványszín kardigánja táncol előttem. nem vagyok eidetikus, se alkimista]