úrrá értünk g.-vel az eltelt évtizedek alatt a korai "gyerekek"ből, a későbbi "fiúk"ból mára hát így. a főúr (akkoriban egyszerű fizetőpincérként szaladgált a mindig tömött, s mindig hónapokkal korábbi ünnepek girlandjait vedlegető teremben) sem fiatalodott, pocakot eresztett, kopaszkodik is már (azért akkurátusan simítja a hosszabbra hagyott szálakat az előbukó tar bőrre), de megismer minket s amolyan régnemlátott törzsvendégeknek kijáró baráti-udvarias stílben köszön meg s el. (lassan tisztázunk mindent (mindig van egy első lépés), bőven van miről beszélni, mostanra felfogtuk azt is, hogy nem kötelező egyetérteni mindenben, s a nem már nem az a dafke, mint régen (mert (éj)anyánknak nem lehetett nem-et mondani - konstatáljuk) és van ami nem változik. ő. de mi igen.)

hogy késődélutántól-koraestig v.-vel járjuk a kerteket (abszolút győztes a kisszimpla) és egy páracsöppeket dajkáló pohár sör mellett elmesélek neki (szinte) mindent - csak azért érdemel szót, mert nem könnyebülök meg tőle. odaátról (ez így persze nem egészen igaz, de) nézve unalmas és kiábrándító a csapkodás, a követelőzés, az, ahogy valaki [bárki] azt hiszi, hogy fontos, amit hisz, gondol vagy tesz. v. szerint a világ olyan, hogy ha bánt valami, közölni kell az illetővel. i.-n már hónapok óta gondolkozom, de még csak addig jutottam el, hogy elküldjem a kurvaanyjába. [úrifijú, hmm?] talán várni kellene még, míg higgadtan el tudom neki mondani, hogyan is esett, hogy pont akkor hagyott cserben, amikor. talán. vagy egyszerűen elfogadni, hogy ami jön, az el is megy. úgy, ahogyan jött. egyik pillanatról a másikra. (mert hol vannak azok a pillanatok, melyek elválasztják a még nincs-et a már van-tól?) persze: nem a szellő, nem a függöny. a lebbenés. hogy ne kelljen már végre győzködni senkit, hogy kösz jól vagyok így. hogy hagyják meg legalább ezt az egyet nekem. a döntést - rólam.