no risk, no chance

jó, jó persze a 2002-es etyeki chardonnay és a mazsolabor, hogy tovább már ne keverjük a dolgokat, csak aztán az álmok. amikor holt lelkek sorjáznak, s néha már nem is tudom, hogy ki az élő s ki ment már el tényleg. jön a két a. (még a gimnáziumból ismerték egymást, mindkettőnek két gyereke lett majdnem egyszerre, a négyből egy én), újra énekel s penget c., a két e. tetovált számsorral alkarjukon [túléltek ezt-azt], ott fekszik mellettem megint j. és a. hetente háromszor [j. és a. én is lehettem volna akármikor], sz. öccse újra zuhan, v. keze most is nedves egy picit, s nyakában megcsillan az ezüstlánc (tán igaz se volt, nem tudom) és a sor nem ritkul. a hajnalban végetérő mozizásba háborús dráma is keveredik - bár hogy melyik szürreálisabb ott és akkor, eldönthetetlen. közben azt kérdi tőlem, szoktam-e magányos lenni. nem. csak emberek között. (érdektelenség, muszájbeszéd - mennyivel többet mondhatsz el pedig két perc csönddel, mint ugyanannyi locsogással)

(és most)

ha visszaforgatnám az óriáskereket
minden kosárban apró húsos kezek
kapaszkodnak, fehéredő ujjaik
között az idő homokszeme pereg
s ahogy elfogy, istenhozzádot rebeg
kékülő ajkai közül elszökik az élet,
csendes mosollyal néz le rám
kitárva karját int, hogy megvár
még egy kicsit ülök és nézlek,
hallgatok, láttok, meséltek.
jó ez így.