ommmmm

tegnap rámcsörgött l. dokim, nem tetszett a hangja. ma bementem hozzá (hárman a százegyből kergetik egymást körbe a falon. mármint kiskutya. ez a dalmatás-szoba). az se tetszett, amit elmondott. szép patthelyzetre játszó sakkjátszmát vázolt fel nekem, amiben nem nagyon van jó lépés (ráadásul világéletemben untatott a sakk) vicces ez az egész tulajdonképpen, hálivúd live, csak éppen nem teljesen olyan a valóságban, mint a vásznon. üres az agyam, a gyáli útról elsétáltam a mozaikba, rooibusht rendeltem kis kandiscukorral (legközelebb (?) oolong talán?) és meredtem a semmibe, könnyek gyűltek a szememben, sirattam ezt az egész kibaszott unalmas világot [befelé, csak befelé], amiben nincsen már semmi kihívás, csak az ismétlődő gyermeteg kis játékok prolongálva, kösz inkább nem kérek belőle(d). szerettem és szerettek, gyűlöltem és gyűlöltek (van ennél fontosabb?), visszagondolva elmúlt évek felhalmozott vágyaira sorban kipipálhatok mindent (diploma, meló, siker, bukás, szerelem, halál [fontos embereim már elmentek], a továbbiakban kíméljük meg egymást. persze a döntés (mint mindig) az én kezemben, de ez már csak formaság, régen megszültük már egymást, sorsunk összekovácsolt kettőse még néhányszor visszaköszön, járok úttalan spirálon időtlen. még hány lépés a megnyugvás?

(most már rend van és béke és egy csepp méz)