egész nap a múlt éjszakán flesselek. egymás után két álom, az egyik i.-vel, a másik n.-nel. és gyönyörűen leképezték a valóságot. i.-vel jó együttlenni, de teljesen kiszámíthatatlan (azt hiszem, hogy most egy hónappal karácsony után már egészen nyugodtan magamévá tehetem a neki szánt ajándékot [így jártál angyalom]), pontosabban tudható, hogy amit mond/ígér, az kábé 100%, hogy nem úgy és nem akkor, de legalábbis nem addig lesz. a hiba persze bennem van, idejekorán kellett volna kijelölni a határokat. n.-nel pedig valami szürreálisan értelmetlen, hideg és unalmas szavak lózungokká fajított merev csereberéje zajlik, ami fárasztó és egy idő után fel is állok, s szó nélkül (mit kéne mondanom?) otthagyom. a két "kapcsolat" érdekesen egészíti ki egymást (s vallanak rólam lelkesen). i.-vel jó volt amikor együtt, s rossz, amikor cseszik jelentkezni (én meg, bár aggódom, de "akkor se hívlak, ha darabokra hullok szét", amolyan farkast kiáltó kispásztor esete (remélem nem)), n.-nel addig volt jó, amíg csak légvárak téglái sorakoztak egymásra e-mailekből, s röpke találkozásokból átszűrődött pillanatok emlékeiként. a valódi közös idő azonban megmutatta, hogy az önbecsapáshoz még mindig értek, hiszen ha valamit el akar hinni az ember, akkor minden jel azt erősíti, s perceptuálisan hárítjuk az ellentmondó információmorzsákat. banális történet. (de mindkettő adott néhány olyan percet s élményt, ami megmarad, s amiért megérte. ezért, szina, ezért kell emlékezni. s mert kötelességünk. de az egy másik történet, egy másik kontextusban, egy másik világ peremén.)

(egyébként van új kisautó. piros)