nem jó ez a kétlaki élet, nem is tudom már, hogy itt vagyok otthon, vagy inkább ott itthon. egyszerre nem lehet két helyen lenni, mert akkor nem vagy sehol. s hogy nem kis részem izraelben maradt (nem az idő hosszúsága, hanem a tapasztalás mélysége), s ott vagyok brüsszelben, a múltam fontos órái párizsban, a hagyományok pedig részben füstté váltak lengyelországban, amikor én még talán gondolatként sem, hiszen valószínűleg ott szálltam a kéményen át, hogy koromként maszatoljam a környező legelők zsenge fűszálait, a fákat és beférkőzzek a megvakult agyak orrlikain át, de mindhiába, mert csak vakok mertek lenni, tompák és gyávák. nem messze kis folyó csörgedezett, rajta csónak siklott sután (lesunyt fejjel evezők) s a partra mosni jártak, hogy e kényszeres tisztaság eltüntesse a dögletes bűzt s az eget szürkítő kor-szemfedélt. csak az önbecsapás, s az örökített hazugság ami maradt. inkább élek megszakadt családfával, s a bölcsek tudása nélkül, mint a néma résztvevés sejtelmét titokzárványként őrizve.