attól még, hogy nekem (-ünk) evidens, hogy egy radikális mastectomia utáni szórt, csontáttétes állapot inkább szól(hat) már az elmúlásról, mint az ittlétről, nagy dolog ha valaki ki tudja mondani, hogy a halálfélelem az, ami munkál benne. és akinek neve van, azzal könnyebb barátkozni.

"az emberek azért szeretik annyira azokat a "forgatókönyveket", amelyekben minden a lehető legrosszabbra fordul, mert így valamelyest fölébe kerekedhetnek annak a rettegésnek, amelyet egy-egy ilyen befolyásolhatatlannak vélt jelenség vált ki belőlük. ugyanakkor azt is jelenti, hogy képzeletben hajlandóak összejátszani a katasztrófával. az az érzés, hogy kultúránk kimerült vagy kudarcot vallott, tápot ad annak a vágynak, hogy kezdjünk mindent elölről, csináljunk tabula rasát.*

"amióta nietzschétől megtudtuk, hogy meghalt az isten, igen súlyos probléma lett, hogy - természetesen a számítógépesített hatósági nyilvántartáson kívül - ki tartja számon az embert; magyarán szólva, hogy kinek a tekintete előtt élünk, kinek tartozik az ember számadással, a szó etikai, már bocsássanak meg nekem, de igenis: a szó transzcendentális értelmében. az ember ugyanis dialogikus lény, szakadatlanul beszél, és azt, amit mond, illetve elmond, panaszai, gyötrelmei nem puszta ábrázolásának, de tanúságtételnek is szánja, s titokban - "tudat alatt" - azt akarja, hogy e tanúságtétel minőséggé, e minőség pedig törvényformáló szellemi erővé váljon."**

*susan sontag: az aids és metaforái
**kertész imre: a gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt