v.-vel - miután csoport helyett a tescoba indultunk - egy-egy karéj kaporkrémes kenyeret majszolva a hogyantovábbról beszélgettünk. szerinte nem kéne feladni az álmokat, s nem kéne mindig (?) aszerint váltani, hogy miből lehet megélni. ha az elhatározás megvan, akkor jönnek a lehetőségek is. a furcsa az, hogy két héttel ezelőtt ez számomra is evidens volt. aztán b. említette, hogy n. nem tudja, hogy mit szólnék, ha ő is ott lenne az ankéton (miért gondolják azt magukról emberek, hogy egy kicsit is fontosak, hogy egy kicsit is számít, hova mennek, vagy nem?), majd a hidegzuhany a rendelőben, a koronát pedig a. helyezte fel a szolidan kierőszakolt (ön)családterápiás üléssel. (felkapom, kavarom) közben b. - egy spontán fél-poén kérdésre - meglepően józan pozitív választ ad, ezzel kinyitva egy meghagyott kiskaput, ott bent, valahol az álmok táján. (west wing) mintha egy turmixgépbe mindent, ami a hűtőben van, bedobálnánk (romlott, erjedt, friss vagy mászik egykutya) és egy ujj a start gomb felé közelít. és mit szándékozik tenni ezügyben?
a.-n pedig érzem, hogy kezd elszakadni a valóságtól, gyártott magának másikat - csúnyább, de mártírnak lenni valahol mégis jó - ahogy telnek az évek, múlnak az emberek, s egyre elevenebbé válik az odaát, én pedig állok te(l)hetetlenül és cinikusan csak arra tudok gondolni: az ő döntése. egy öngyilkosságba menekült (?) anyával és nem létező önállósággal mennyi esélye lehet, hogy józan maradjon? egyszerűbb-e követni az anyai mintát a végletekig, mint továbblépni (kúszni) és megtanulni egyedül (is) létezni? [igen] meddig az ő élete, és mettől az enyém (tiéd)? hol a határa a felelősségnek? és hol a lelkiismeretnek? hát ezért.

[picsogj csak, kispöcs, ennyit tudsz]