ültünk i. komával (lassan elhagyhatnám már ezt a jelzőt, hiszen az eredeti i. már nincs, a betűt megkaphatja hát más) a szimplakertben későig, és beszélgettünk csak úgy bele a világba. persze sz. volt (még mindig/már megint) a fókuszban, de közben járt mindkettőnk szeme folyamatosan, és ő a sörsort én csak két traubit amúgy nagyfiúsan - aztán gázt neki és zenefalba burkolva suhantam a lüktető városi éjen át - hogy aztán hajnalban (már csicseregtek a kis tollas dögök) jóleső fáradtsággal elegy büszkeséggel (eufemizmus, konkrétan lefordultam a székről, úgy fájt már a hátam) nyomhassam meg a 'küldés' gombot búcsútintve elkészült szótengernek (10 óra/15 oldal. nem is rossz). én is szeretem a meséket emberekről s helyzetekről. ez fogalmazódott meg épp a múlt éjszaka, amikor i. [nalátod, megyez] megkérdezte, hogy minden páciensre kiváncsi vagyok-e. (jó, azért ritka kivételek akadnak, de ha valaki iránt nem érzem magamban a kiváncsiságot, akkor nem is vállalom el. s így van ez barátságokban is)

ellenben isoldét nem irigylem. ölég durva, hogy valaki megszab(hat)ja, hogy ki aludhat a bérelt lakásban. még jó, hogy az enyémek (pótnagyszülők mintegy) nem ilyenek. kicsit nehezen viselném, úgy vélem.