miközben j. mesélte éppen aktuális esetét (kisnagylány, alkohol-abúzus, drogos hapsi, az anyjával van a gáz, tán masszív kényszeres, játék határok nélkül) azon gondolkoztam, hogy van-e olyan történet, amitől megijedek. [nyilván] de végülis akármennyire szörnyűen is hangzik egy-egy élet, mindegyik valakié, s napról-napra benne van (mégha néha ki-kiszáll is). lehet egy ideig együttutazni vele, böngészni idegen tájak térképét, s néha van kiút is. néha pedig csak egy lökés, s megy tovább - s néha vissza-visszatér. olyankor megint előveszünk egy térképet, járatlan utat keresünk a járt helyett, betájoljuk a gprs-t, és tovább, tovább. ilyen egyszerű ez.

néhány óra múlva v.-nél ülünk, már bemutatta a birodalmát (irigylem a kertkapcsolatot, s az ablakán benyomakvó zöldtengert), s mesél. hogy van-e olyan, hogy egy értelmiségi család elfojtásoktól, ki nem mondott mondatoktól s el nem simított simogatásoktól terhelt légkörében felnőtt hasonszőr leánya s egy jócskán idősebb, ami-a-szívén-az-a-száján keretnélküli hapsi, szóval, hogy bírhatnak-e ők együtt. (akár) és hogy megspórolható-e megannyi kétkedés, csalódás és fájdalom? (nem) hogy akkor tudunk-e segíteni, ha mindent megélünk? (nem árt, de inkább a tapasztalat-transzfer) hogy húsz év múlva mi lesz inkább? száz év magány, vagy még akkor is majd nyugaton a helyzet változatlan? [számít?]

(utálom, amikor valaki bejelentkezik, hogy neki most és azonnal, aztán nem lehet utolérni. na ja, szenvedésnyomás nélkül nem megy)