"a homokot, sarat a számba rágva
enni tanítasz? földet falni szoktatsz?
kinek kedvéért ne piszkítsak ágyba,
ha már szemmel sem szoptatsz?"

(józsef attila: kései sirató - vázlat)

leendő akadémikus ma valamiért indiai emlékeit hozta. felidézett egy retinájába égett képet: tán bombay-ben sétáltak, előtte egy anya, aki kendőjében csecsemőt vitt, s kézenfogva másik gyerekét. a nő egyszercsak ledőlt az út szélén, fejére húzta a kendőjét és elaludt, a kisfiú meg téblábolt körülötte tanácstalan. az egész történetet a szenvedésre asszociálva hozta föl, mondván, hogy mások sokkal nagyobb nyomorát látva azt érezte onnan hazajőve - s kitartott ez az érzés évekig - hogy neki nincsen morális alapja rosszul érezni magát. ő az útpadkára fekvő asszonyban a nyomort látta. én a szabadságot. mások szenvedésének (?) pedig semmiféle relevanciája nincsen a sajátunk mértékének és megélésének megítélését és létjogosultságát tekintve. szerintem.

(dido: here with me
coldplay: the scientist
stereophonics: have a nice day
zero 7: destiny) - mi a közös nevező?