elmentem a hivatalba beadni a papírokat. 'életbenléti tanúsítvány' - mennyire morbid. kedvesek voltak, aranyosak, nem kellett sorbanállni. már nincsenek sokan az ügyfeleik, miért is kellett volna? lefelé a liftben két öregúrral utaztam, hallgattam, ahogy az egyik próbálja felidézni a volt lágerparancsnokának a nevét. a nagymező utcán már csorogtak a könnyeim (persze befelé, mert a kemény fiúk nem sírnak). a tháliában éppen matiné előadásra sorjáztak (fogd meg a párod kezét) a kisiskolások és erről beugrott a yad vashem-ben a children's memory hall, a tükrökben millió csillagot szikráztató éjsötét [öt gyertya] és a hangjukvesztett archív filmvelvételeken az ugyanígy végtelen sorokban menetelő gyerekek (képzeletemben ők is csivitelnek). néhány nap múlva alija tájékoztató lesz. valami hív.

(és kezdem érteni jean améry-t és primo levi-t. meg az emlékmécses-létet. pedig.)