újra és újra csodálattal tölt el az emberi természet (hogynemondjam lélek). történik valami, talán csak egy utolsó csepp az élet vizéből és akkor úgy érzi az ember, hogy nincs tovább. aztán történik egy másvalami, ami bár önmagában semmiség, mégis oszlani kezd a homály, s bár a sötétség mindent beborít ugyanúgy, de már ölel s nem fojtogat. (mint egyszer régen a konnektorban narancsló éjszakai lámpácska, ami mellett megtanultam az éjszakai lakás minden szusszanását, minden padlóreccsenést, s minden nyikorgó ajtót indiánmódra halkléptűn s nesztelen kényemre-kedvemre) néha egy félig telt teáscsésze, néha egy üvöltés, néha egy spanyol gitár.

(fogalmam sincs mi lesz, de azt tudom már, mi van. most lehet választani. vagy csak hagyni, hogy egyszerűen történjenek, hogy történhessenek a dolgok. mint a kőtömb, amiben benne van a tökéletes mű, csak meg kell látni.)