titanic, indy jones, zongoratanárnő. melyiket néztem? nyilván mind a hármat. [zap-zap] és hirtelen eszembe jutott rózsika néni, aki valamikor sok évvel ezelőtt zongorálni tanított/[ani próbált]. a zeneiskolában is dupla ajtó volt, belépés előtt két másodpercre mindig megálltam a kettő közötti sötétben, a kint és a bent határán, ahova be(ki)lépek egyfajta zajból s még mielőtt ki(be)lépnék egy másfajtába - esetemben kevésbé zene, mint inkább klimpír -, szóval ott és akkor pillanatnyi lélegzetvisszafojtó csend, majd a terem, ahol ott van egy barnahajú és -szemű lány (tán dórinak hívták?), akibe természetesen szerelmesnek kellett lenni, no csak amúgy plátóian, de mégis. s mire én kerültem a billentyűk elé, mindent elfelejtettem, mert már akkor is lusta dög voltam és természetesen nem gyakoroltam otthon. aztán rózsika néni menetrendszerűen megelégelte a pöntyörgést, odaült mellém, és az ujjaimat erősen tartva együtt nyomtuk a billentyűket (s bár ökonomikus faj lévén az ember nem tud fájdalmat felidézni, arra az ujjbegysajgásra máig emlékszem). a vizsgakoncerten ahogy lámpalázas-vörösen botladoztam a pódium felé, zs. csodálkozva nézett rám, s félhangosan megkérdezte: "hát ez mit keres itt?" akkor nagyon megutáltam. egy év múlva a barátnői hozzámadták, ő ananászos töltöttcsokit szánt nekem nászajándékul, míg tőlem - összes zsebemet kifordítva és m.-től kölcsönkérve még pár forintot - egy kisadag vanília-csokis csavartfagyira futotta [á 5 ft]. rózsika nénivel egyébként fél évig nyomasztottuk egymást, majd elváltak útjaink. ő visszatért a szorgalmas tanítványokhoz (mint pl. g., aki majd' nyolc évig járt hozzá), én meg az énekléshez.