kódoltam volna ma ügyesen (mire jó a hétvége), ha nem utálnám annyira, és ha nem futottunk volna össze j.-vel, aki már nem dolgozik ott de most egy csoporton, és legutóbb még a nyáron a srácban valamelyik fülledt éjszakán (én éppen n.-nel kifelé adni erőt nehéz döntéshez, akkor csalódtam benne hatalmasat), kérte, hogy hívjam fel, mondtam, hogy oké majd hívom (tudta, hogy nem fogom, s én is sejtettem), pedig ő tényleg kiváncsi volt, hát most végre még ha csak táviratmorzsányit is. aztán megjött e. és spontán asztroanalitikába kezdett és magával sodort, nem egy kertelős fajta, belekérdez a dolgok lényegébe keményen, de ez most jó. tudod, kell bátorság ahhoz, hogy merj kérdezni, merj gyalogolni bele az örvényekkel teli mélyvízbe, hagyd, hogy lehúzzon úgyis kidob (annyira nem szép senkisem) az álságosságot gyűlölöm a legjobban. ne kérd, hogy mondjam, ha nem mersz meghallgatni.

ideje van őszi esőben elázni, hogy folyjon rólad a víz, tocsogni a szivárványtszülő időprésben, száguldani át gondolatkísérletek szemkápráztató szőttesén, mégis szép ez itt. [forró tea vár, s a kályha narancsfénye duruzsol]