utaztam ma megint öt órát kábé a nagy semmiért [pécs] pedig olyan klassz igazi bölcsész kurzust találtam, hogyaszongya: "Az ízlés mint kulturális kompetencia, az ízlésfejlesztés mint a szimbolikus tőke növelése". hát nem gyönyörű? kevesen is voltunk, igazán izgalmas szeminárium is keveredhetett volna, ehelyett azonban egy kapkodó, tudáshiányosnak tűnő (vagy túlzottan centráló?) kavargást kaptam. legalább az irodalomjegyzékben van néhány használható forrás. így megy ez. egész vonatúton (oké, mínusz alvás) primo levi utolsó alkotása dermesztett (akik odavesztek és akik megmenekültek), felvéstem az alapművek közé. nem azért, mert mindenben száz százalékosan egyet tudok vele érteni (nem is kell), hanem mert ahogy sorjáznak a sorok, új értelmet nyernek korábbi olvasmányok és filmek és beszélgetések, és '44-ből reflektorfényként világít ma elvégzendő feladataimra. döbbenetes. az is, ahogyan a lemoshatatlan szégyen miatt évekkel korábban öngyilkossá lett jean amery-ről ír [okok, okozatok], s még nem tudja, hogy valójában magáról ír. (egy év múlva ő is végez magával)
este persze még vissza a rendelőbe, és ma megkaptam az első igazi paraszolvenciát. örömöt egyáltalán nem éreztem, sokkal inkább leírja a szituációt (első megközelítésben) a megalázottság. utólag végiggondolva, lehetett volna még mást is mondani (ott az alapítványunk, minden adomány velkám), ugyanakkor kérdés, hogy nem ártok-e többet a nem-elfogadással aktuálisan. sebaj, az alapítványnak én is befizethetem. aztán t.-vel elindultunk az operaház felé lassan, ráérősen, csevegve.

(a sráckertnek viszont úgy tűnik tényleg lőttek. fülledt nyári éjszakák, biciklizés után jól estek a fröccsök, szendvicsek)