pár perce hívott anyám, hogy nagyapám tegnap elesett, és kórházban van. combnyaktörése ugyan nincs, de mintha kicsit zavarodott lenne. nem derült ki, hogy tulajdonképpen mikor is történt (semmiképp sem napok, csak órák), mert bár az ágyáig elkúszott, de nem telefonált, így csak - mondhatni - véletlenül derült ki az egész, amikor a nagybátyám odament. anyu kerülgeti a forró kását, "nem szeretné kimondani", én meg nem értem, hogy miért nem lehet elfogadni, ha netán tényleg úgy alakul, hogy már nem áll lábra. 93 éves. túlélt rendszereket, elgázosított családot, meghalt fiút s feleségeket, játszott kedvencével, a tőzsdével sokat - ahol nyert s veszített egyaránt, de soha nem a konyhapénzből -, látta felnőni és elindulni saját útjaikon az unokáit, dédunokák is akadtak végül, mire hát ez az önbecsapós, álszent nicht vor dem kind-hangulat? szeretem, de ha itt az idő, hagyni kell, hogy elmenjen.