ma van az a nap, amire tíz évvel ezelőtt a kádban ülve bőgve gondoltam. hogy eltelik majd 1, 2, 5, 8, 10 év és elfoszlanak az emlékek. hogy nem marad majd semmi, nem lesznek már illatok, képek, érintések, szavak és az érzés is eltűnik. hosszúra nyúlt az a csütörtök (az volt, mert másnap etológia volt csak, és az etológia, az péntek, ezesetben... de ez egy másik történet-gubanc), egy körül talán épp c.-vel álltunk a kutyaszaros izabella utca azóta már megszűnt kispostája előtt a trolimegállóban, és azon tanakodtunk, hol ebédeljünk? egy megállóval feljebb ott volt frici bácsi, vagy a menü a kockásterítősben (a folyosónyi távolból bűzlő ételszag-ragasztékával), esetleg a hunyadi téri késdobáló, ahol egyszer szemtanúja voltam, ahogy egy közepesen lepusztult helyi erő ebéd utáni sziesztáját kezdve vizet eresztett az örökké csöpögő csapból egy vízköves harapott szélű pohárba, majd akkurátusan belehelyezte műfogsorát. a neon megcsillant a repedt üveg szélén egyensúlyozó nyálcseppen. ebéd után ált. kettő gyakorlatra mentem volna még, de félötkor már a trombitás kert előtt kellett várnom a többiekre. hideg volt, nyálkás, tapadós koratél. percenként néztem az órámat, ideges voltam a kihagyott gyakorlat miatt. az első félévben még nem tudja az ember a csíziót, hogy nem veszik olyan szigorúan a szabályokat, hogy néha a három hiányzás az lehet öt is, és nincs semmi gond, néha meg úgy elröpül a szemeszter, hogy minden órán ott voltam. késtek. unalmamban talán egy majdani utazásról álmodoztam egy hirdetőoszlop tövében, a pénzváltó kurzusait böngészve. amikor végül megjöttek, valahogy éreztem, hogy történt valami. aztán g. csak annyit mondott, hogy már nem kell felmenni a kórházba. "akkor most hazamegyünk?" - néztem bután. és ahogy ott ültünk az ikea-kanapén szorosan egymás mellett, üvöltöttem volna, végül sután csak annyit dörmögtem félhangosan: "ugye most nem fogunk sírni, bazmeg?" órákkal később, a kádban jutott el talán csak az agyamig a valóság, hogy volt és nincs többé. hogy nem kell már esténként buszozni a kibaszott tömött 22-esen zötykölődve, hogy nem kell újra átélni a tehetetlenséget s bámulni a merev arcmaszkot, amit ráhúzott az élet, csak a kétségbeesett szorongó szempárt szabadon hagyva. égettek a szemei, gyáva voltam és menekültem volna előlük, nem bírtam a lelkiismeretfurdalással, hiszen nekem tudnom kell segíteni, hát milyen szakra járok én??? eltelt tíz év, és az akkori bentszorult üvöltés, a ki nem mondott szavak, s a megkönnyebülés zord öröme még most is itt vannak, valami folyamatos tompa sajgássá merevedve. néha még álmodok vele és olyankor mosollyal az arcomon ébredek. hogy ott van még. bennem. mélyen.
persze ekkorra már fölnőtt voltam.

és most, hogy élesben tesztelem kedvenc és egyetlen private shopperemet, csak haloványan dereng egy megrendelést visszaigazoló e-mail, mely szerint a héten el kéne, hogy készüljön tailor made bringás-táskám. hogy plázacica lazán sétál be órás késéssel ohne sorry, whatever? it's not really my cup of tea, but... de talán nem ártana előbb magyarul tisztességesen megtanulnia annak, aki idegennyelv oktatására adja a fejét...

épp most fejeztem be a harmadik olyan könyvet életem során, amelyet egy-egy ismerősöm erős ajánlására kezdtem olvasni. mindegyik alkalommal elhangzott, hogy mennyire sokat kapott az illető az adott műtől. jó tíz évvel ezelőtt daniel quinn izmaelje, tán egy évvel ezelőtt ayn randtól az ősforrás, és most vlagyimir szorokintól a jég. és ahogy a sorok végére érve a lapokra hajtottam a könyvfedelet, mindig az az olvasás során is már többször felmerült kérdés tolakszik elő újra, hogy vajon mi is annyira jó ezekben a könyvekben? és nem tudom eldönteni, hogy bennem van-e a hiba (nem értek tán valamit? elsiklok valami fontos felett? fecseg a felszín, hallgat a mély?), vagy csak egyszerűen nekem már más tapasztalásokból kipipálttá lettek a feszegetett gondolatok? nem szeretek ilyen beajánlott könyveket olvasni. inkább én választok - intuitíve, érdeklődésből, trendből, vagymertcsak -, még ha olykor szarul is. és már a gyerekkori lelkiismeretfurdalás nélkül félbehagyós olvasás se megy. bírkózom inkább a textussal, s van, hogy alulmaradok.

(és persze olvasás közben már fogalmazgattam a hétfőn elmondandó mondatokat arról, hogy mivel is töltöttem a hétvégét. olvasással. oké, de mit? miről?)

tetszik ez a nyelvtanulósdi. ma éppen két pali volt soron. az anka meg a simon. el condor pasa. naigen.

"i'd rather be a forest than a street.
yes I would.
if I could,
i surely would."

... és hazafelé meg egy elképesztően tengerzöld szempárral akadtam össze. +zöld sál&sapka. fini.

bringasztráda-elképzelés. nekem tetszik. főleg, ha sok piroska is lesz rajt'.

először csak egy apró aranyszín csillantó orr-piercing látszott a hatalmas kapucni alól, aztán félprofilból már egy akaratos áll is megvillant. s amikor felfedte szőkeségét, feltűnt a fehér fülhallgató és cinkosan kacsintottunk össze, ahogy egyszerre tekertük a click-wheelt privát képernyőinkbe mélyedve. késő délután, a million dollar baby-t nézve esett csak le, hogy miért volt olyan ismerős az arca.

(közben pedig nem én voltam a legbénább az iskolában. mondjuk a valódi hüjepicsa plázacicákat nehezen viselem órákhosszra összezárva. majd lemorzsolódik.)

mégsem főztem meg kisautó motorját csütörtökön - bár utólag szemlélve nem sok híja volt. a hiányolt folyadékok utántöltését követően nekivágtunk a téli tájnak, spontán a 10-esen. régen jártam arra, így váratlanul ért a solymári auchan és környéke a megszokott vadregényes hűlt helyén. persze, az urbánus-lét fene vívmányai, de már megint kitéptek egy jó adag emléket belőlem. és ezen a narancs füldugók sem sokat változtattak. elöntenek a tárgyak. ideje a portfólió-tisztításnak.

ugyan tegnap(előtt) sokáig húztuk az eklektikában (igen, mozarellás-olivás pasta, mimás?), mégis kvázi-hajnali kelésbe torkolltam. lefekvés előtt még kis előhangolás a téli berekkel s most, a nap végén, ahogy forgatom a kezemben az elhozott kilőtt 22-es és 32-es töltényhüvelyeket, a fülcsengés már múlófélben (a 32-esek pont passzoltak füldugónak), de a fegyverek váratlan rúgása és a lőporfüst csípős-kesernyés szaga még az érzékeimben feszül. bár hecceltek a srácok előre, semmit nem éreztem a pisztolyagyat szorongatva a hatalomból és az omnipotens ki-ha-én-nem agresszivitásból. ahogy a sörétes puskalövedék kilenc ólomgolyója szinte szétrobbantotta a kitett tévé keretét (kb. 10 cm átmérőjű szórásképpel), óhatatlanul is átértékeltem a gyerekkori indiánregények csatajeleneteit. aztán t.-ék még elmesélték, hogy egyszer kipróbálták mennyire golyóálló egy autókarosszéria. hát nem az. ennyit a látványosan járműfedezékbe húzódó film-zsarukról.

este meg corpse bride (emilyről egyből (egyik) gyerekkori szerelmem, a királylány a süsüből ugrott be) és záróra az eckerben - ami hamarosan ismét három hollóvá vedlik vissza. s a taxis diszpécser lassan már magától mondja a telefonszámomat. én meg nem kértem el k.-ét. klasszik.

jessz, mégis nekem volt igazam. hüje kórház. hüje egészségügy. mindkét oldalról.

hétfőtől újra irány az iskolapad, egyelőre heti háromszor öt órám lesz. program: visszaállni a hajnali kelésre. nomeg közfelkiáltással elindul kis pilot projektünk is, ha jól sül el, hegyomlássá nőhet. és az spf-ben is jó dolgok vannak. őőő, voltak. mert elhoztam őket.

végül csak megnéztem a sorstalanságot. nem egy jó film, de érteni vélem a szájbarágósságát, a szürkéket és szépiákat, a közeliket és a klipes vágástechnikát. nem pontos ez így, inkább talán a számomra volt mondanivalója-attitűd. azt hiszem, hogy csak annyi kell hozzá, hogy legyen hasonló élménye az embernek - már ami a tartós életveszélyt és a halállal cicázást illeti. és ha ez megvan (igen? igen.), mindjárt nyálon-túli értelmet nyer a megmentőkre való neheztelés s a pokol (ami tényleg nincs, pontosabban csak utólag, ha túléled, gondolsz arra, hogy talán az lehetett az) biztonsága utáni nosztalgia. és az egészből csak valami végtelen könnyűség-érzet az, ami marad, s ami a továbbélést életidegenné teszi, s csak a magadbazárkózás lehetséges, mert tapasztalatlanokkal megoszthatatlan az élménye. a gyávaságé, a túlélés bizonytalanságáé, az öntelt halálvágyásé, a megtérésé (nem i.sten, önmagam), s a hité (mert hinni kell valamiben, a pesti flaszterben, egy csillogó szempárban, vagy hogy újra elengedett kormánnyal gurulok - mert halni parancsszóra (sajnos) nem lehet). természetesen.

matisyahu in da ipod. meg hh-alácucc a bukó alatt télre hangolva a bringát. ennél alább nem adom. szép alma-matricák is kerültek sárvédőre, vázra. most meg forró húsleves.

oké, tehát akkor hétfőn megyek "gyakornokos(k)odni", szerdán bemutató óra van, csütörtökön kutatás-megbeszélés, és van egy határidőm is pénteken. (szolgálati közleményként - magamnak) az meg, hogy hathatós énvédelem nélkül nem állunk neki másokon segíteni annyira triviális, hogy jaj. mostmár. innen nézve annyira nevetséges, ahogy emberek fontoskodnak ún. pozíciókban, szánalmas, ahogyan önismerkednek és behányok a gyáva döntésképtelenségtől. ez van. minek van értéke? annak és csak annak, amivel egy világégés után is tenni tudsz. követ mívelni, földet túrni, belezni. két csavart meglazítani vagy beszorítani. nem a csavar, nem a menet, a mozdulat. felszabadulás.

és mégis felvettek... épp az előrendelt ipod-ért tekertem, amikor értesültem a hírről. holnap(után) még egy jbl-szett és (szinte) teljes az öröm. hát így.

reggel még azt gondoltam, hogy a napi program a melegtea&c-vitamin kombó-olvasás (kortárs zsidó próza, naná)-alvás bermuda-háromszögében elveszés leend. aztán egy telefonhívás után mégis össze kellett hogy kapjam magam, és kipróbáltam az élményfókuszú-kiválasztási procedúra igen kellemes perceit (mekkora ötlet már: vidd el a pályázót egy könyvesboltba! persze ez viszonylag spec. pozíciók esetén (szűk szegmens nna) alkalmazható csupán, ámde.) és néhány órával később még egy hívás, majd az egyik újlipóciai védett ház egyik lakása és egy szemfedő. érzésem szerint elszúrtam, ahogy kell, de az elköszönés mégis biztató(s)ra sikeredett. hát, nem tudom...

egy nap-egy micve, az oké? akkor a vasárnapot túlhúztam erőteljesen. törekedni rá. legalább.

amúgy meg költözünk odaát. üdv. a wordpress világában. szépúj.

vigyázó szemeteket párizsra vessétek! és vajon hogy vannak a kintiek?

t. szerint nem feltétlenül egy orosz mesterlövészpuskával kellene kezdenem a lövészetet. esetleg egy 38-as. no és a skeet-et ajánlja soxeretettel. gondoltam ezt is ki kell próbálnom. az ipod-ról meg semmi hír, pedig a pink floyd live at pompeii dvd-jét muszáj lesz rátenni.

(kgfb online váltás eredménye: 50%-kal fizetek jövőre kevesebbet)

-de jó bicska! majd örökölhetem?
- mikor?
- ha meghalsz.

(uncsiöcsivel beszélgettünk)

"a végén már egész kellemesen bizserget a szakálla. ami nem is szakáll, csak nem borotválkozás. nekem is olyan férjem lesz, aki nem borotválkozik, de mégse szakállas." - hmm, nem véletlenül voltam anno szerelmes ebbe a nőbe.

sárgák, narancsok, bordók-barnák, csípős füstbodrokat eregető, dagadt-sárban botladozó sötétedésbe érett áttúra cserépváraljáról bogácsra, hogy helyi borokat kostólgassunk. a borok enyhén jellegtelenek, a helyi negyven+-os populáció mátépéterre vigad az előprogramozott szintis búgó repetitívója mellett (pihentében ugyanazok a számok mennek cd-ről), mi meg belakjuk a táncteret. hazafelé inkább az aszfalton bandukolunk, a nagyvárosi fényszenny nélkülöztén á. az orion-ra tájolja magát, én a göncölszekeret bámulom a tökéletes csendben a tarvágott puszta kellős középén. néha zseblámpa villan vakítón. másnap délelőtt a reggeli világmegváltós beszélgetésből kilépve tenyérnyi zöldet foglaló napkollektorrá válok. apu lassuló szívverése vagyok.