vágyak nélkül soha

mire óvatosan össze(s fel-) készültem egy néhány perces esti sétára (hetek óta nem voltam már szabadon az utcán), eleredt az eső. lehetne persze az igazi szabadság élménye bőrig ázni a meleg éjszakában nem törődve semmivel (s senkivel), de most nem megy. marad hát a pillanatban elrebbenő esőmosta kert-illat és a vágyakozás.

"az élet lépésről lépésre halad. akkor nem tudtad, amit most tudsz, mert akkor még nem készültél fel rá. tekintsd az életed egy központi átjárónak. ne nézz vissza sajnálkozva, mert a múltban semmit nem változtathatsz meg. ne nézz előre várakozással. tedd, vagy ne tedd. éld át, amikor eljön az ideje. éld át a jelen pillanat tökéletességét, a következő majd gondoskodik magáról. ezáltal gyarapodsz. az élet folytatódik. és a végén nem lesz miért bánkódnod, mert mindent átéltél, amit átéltél."

igen, talán így.

kivár

vannak azért olyan részletek, amelyekről inkább még itt sem (most sem), maradjunk annyiban, hogy a tegnap este kemény volt. nagyon. reggelre már csak a megszokott álarc mögé erőszakolt nyomorúság billoga, egy tárgyalás jópofizó órája és a távoztamban tétova-csigamód lesétált pár utcányi távolság szülte elgyávulás által indukált álomkór maradt. erre is kell időt szánni. (bármilyen kevésnek tűnik is)

vissza a dolgos hétköznapokba

próbálok úgy csinálni, mintha minden rendben lenne, felvenni a fonalat, beszélni ügyfelekkel, egyeztetni találkozókat (de már rutinból toldalékolom, hogy akkor a megbeszéltek szerint ha minden jól megy), zsonglőrködni a telefonokkal (még jó, hogy a vonalast nem használom, így csak a két mobilt, a skype-ot és a gtalk-ot kell menedzselni), még jó, hogy van autó a háznál, mert gyalog még(?) húzós lenne. szerencsére távmunkában nem kötelező a keep smiling, a telefonok pedig kinyomhatók, ha éppen. sokat gondolok arra, hogy vajon meddig kell ezt (kell-e egyáltalán?) prolongálni, s mikor lehet feladni? bár néhány dolgot még kipróbálnék, ha belefér. (napijegyek félretéve, már csak az a kérdés, hogy a helyzet mit hoz. addig még van idő.) és vajon biciklire ülhetek-e még?

time fucking

nyolc órát üldögélni trd-vel, az finom. (volt) ismételt példa az egészségügy csődjére. nem, ismét nem az anyagiakról van szó. ha egy darab orvos rendel, akkor nem csődítünk oda harminc embert kontrollra, miegyébre. persze fogjam be a pofámat, mert fizetnem azt nem kell az ellátásért. lehet, hogy mégiscsak neki kéne futni az orvosinak? mindenesetre holnaptól héber-tanfolyam. az is vicces lesz.

holnap reggel

oké, most be vagyok egy kicsit szarva, de volt már rosszabb is (honnan nézzük). táskát babonából nem viszek, legfeljebb majd utánam hozza valaki (ki, ki, ki lesz az első?) várom már a döntő szót, hiszen a rosszat tudni még mindig jobb, mint a bizonytalanság bárgyú félmosolya. a kész helyzettel mindig lehet valamit csinálni (fight/flight), akkor ismét az enyém a kontroll. persze mókás, ahogyan anno tervezgettem, hogy ha majd, akkor mit s hogyan, de vajon lesz-e erőm, s lehetőségem a fehér köpenyekkel szemben? dafke-harcban mindig jó voltam és ezúttal, ha ellentmondhatok, örömmel teszem. ha beledöglök, akkor is.

kecskemód

mert hogyan is vigyen be az ember napi 6g sót? a ropit unom, sósmogyoró épp' nincsen, elővettem hát a sószórót és mintha csak tekiláznék (életemben egyszer, elég szar volt), szórom a kézfejemre és nyalogatom. aaannyira azért nem is rossz. az elektrolitokat pótolni kell, mese nincs.

finoman, nőiesen

"csak azt szeretném, hogy működjön együtt velünk" - mondja a faszsetudja melyik orvos, miután egy kibaszott trafóra várok már második napja (talán holnap lesz is belőle valami. persze csak ha megvárom, ami jelen pillanatban finoman szólva kétséges). és akkor nagyon nagy levegőt kell vennem, hogy ne kezdjek el üvölteni vele minősíthetetlen stílben. többek között az "elvonásokra" való hivatkozásokból is elegem van. (némi szolid szalonrasszista megjegyzések a kényszer-kollegáktól, ugyanmár, hiszen végülis nem (elsősorban) zsidóztak, hanem buziztak meg cigányoztak, ehh) fogjuk már fel, hogy az orvos-betegkliens kommunikáció az nem pénzkérdés, hanem (érzelmi) intelligencia, empátia és esetleg morál függvénye. ez a kórház megbukott. ebből is. én meg majd járok pécsre kontrollra. és persze az én kurvaanyámat, mert nem értem meg, mert hisztizek, mert úgy gondolom, hogy két hétnyi hiábavaló várakozás után úgy gondolom, hogy ez nem az én helyem.

visszaszámol, fogcsikorgat

"vannak idők, mikor menni kell". most épp haza. szarni bele, hogy mi lesz, de ha a mellettem fekvő beteg a kacsa helyett a papucsomat vizeli le, azon már nem tudok röhögni. most nem. az az egészben a legfurcsább, hogy ha jobban belegondolok, nem ez az első eset, amikor a pszichés tűrőképességem határait feszegetem (feszegetik), de korábban észrevétlen csúsztam át a mezsgyén és csak hetekkel később konstatáltam retrospektíve, hogy hol lehetett a töréspont. akkor csak burn-out lett a vége (kellettek hozzá persze jófajta visszaélő-típusú "barátok" is, naná) most viszont nem lesz ennek jó vége így. mert ez is egy olyan mese.

belealvós éjféli zagar-mixre jár

nem a tehetetlenség a legrosszabb (dehogynem) azt már megszoktam, együtt élünk bő évtizede, s már csak néha-néha lázadok oktalan, hanem a kiszolgáltatottság. hogy tudom, hogyan kell és hogyan lehet ezt másképp csinálni és hogy mennyire apró dolgokon múlna, hogy ne a puszta elviselhetőségről beszéljünk, hanem a valóságról. mintha párhuzamosan élnének ők és mi (s a kettő között(?) valahol én) minimális érintőfelületet adva csak a lehetőségnek. két hét után már csak egy utolsó csepp hiányzott, s menetrendszerű érkezte kibaszta a biztosítékot. talán életem legrosszabb döntése, de amilyen érdektelenséget kaptam vissza az egyik irányból s értetlenséggel elegy ráhagyást egy másikból - ez sem számít. ritkán érzek ilyen tanácstalanságot (beismerni meg akkor sem szoktam, hiszen kemény vagyok, egyedül is megoldom, mert megtanultam), de ez most érdekes nullesélyes kalandnak ígérkezik. (talán eljött az ideje) a maszkot kell még összerendezni és belevágunk. nem tehetek róla (miért, ki más?), de hiányzik a biciklim. hiányzik az életem. valamelyik éjszaka már sírni is tudtam.

egyszer volt

hihetetlen, hogy eltelt majd' tíz év, s a változást legfeljebb abból veszem észre, ahogy odabújik. az érintés, amitől régen írtózott, mostanra mintha átcsapott volna, mint azon a régi fekete-fehér fényképen a szőranyán csimpaszkodó majomkölyök szemében félelemmel valami biztos pontot keresve. nyilván a benyakalt jägerek is tették a dolgukat, s az egykori egyetemi évek és közös nyaralások nosztalgiája is csiklandoz, de mára már elszelídültek az akkori hullámok s inkább csak a tompa rezignáltság maradt. persze, hívjuk majd egymást.