úrrá értünk g.-vel az eltelt évtizedek alatt a korai "gyerekek"ből, a későbbi "fiúk"ból mára hát így. a főúr (akkoriban egyszerű fizetőpincérként szaladgált a mindig tömött, s mindig hónapokkal korábbi ünnepek girlandjait vedlegető teremben) sem fiatalodott, pocakot eresztett, kopaszkodik is már (azért akkurátusan simítja a hosszabbra hagyott szálakat az előbukó tar bőrre), de megismer minket s amolyan régnemlátott törzsvendégeknek kijáró baráti-udvarias stílben köszön meg s el. (lassan tisztázunk mindent (mindig van egy első lépés), bőven van miről beszélni, mostanra felfogtuk azt is, hogy nem kötelező egyetérteni mindenben, s a nem már nem az a dafke, mint régen (mert (éj)anyánknak nem lehetett nem-et mondani - konstatáljuk) és van ami nem változik. ő. de mi igen.)

hogy késődélutántól-koraestig v.-vel járjuk a kerteket (abszolút győztes a kisszimpla) és egy páracsöppeket dajkáló pohár sör mellett elmesélek neki (szinte) mindent - csak azért érdemel szót, mert nem könnyebülök meg tőle. odaátról (ez így persze nem egészen igaz, de) nézve unalmas és kiábrándító a csapkodás, a követelőzés, az, ahogy valaki [bárki] azt hiszi, hogy fontos, amit hisz, gondol vagy tesz. v. szerint a világ olyan, hogy ha bánt valami, közölni kell az illetővel. i.-n már hónapok óta gondolkozom, de még csak addig jutottam el, hogy elküldjem a kurvaanyjába. [úrifijú, hmm?] talán várni kellene még, míg higgadtan el tudom neki mondani, hogyan is esett, hogy pont akkor hagyott cserben, amikor. talán. vagy egyszerűen elfogadni, hogy ami jön, az el is megy. úgy, ahogyan jött. egyik pillanatról a másikra. (mert hol vannak azok a pillanatok, melyek elválasztják a még nincs-et a már van-tól?) persze: nem a szellő, nem a függöny. a lebbenés. hogy ne kelljen már végre győzködni senkit, hogy kösz jól vagyok így. hogy hagyják meg legalább ezt az egyet nekem. a döntést - rólam.

miközben klezmer koncert (na meg e. filmforgatása) és a mumus helyett az aktuális háborús film előtt ragadok (vajon hova tűnt 25 perc a moziból az rtl-nél?) v. hagy üzenetet. kéri vissza az anna freud könyvet (őőő, nem volt időm/kedvem/érkezésem [tetszés szerint] végigolvasni, valahogy mindig jött valaki más (marteltől a pi élete [népszerű etológia gondolkodóra hangszerelve], a tüskevár [örök], máraitól az eszter hagyatéka [unalomba cikornyázott szóvarázs], sontag aids metaforái [csakmertazért], a prozac nation [megkésve bár, de] szóval így) ami rendben is van. másrészt pedig közli, hogy j. azt üzeni, jövök neki egy világkörüli úttal - merthogy amerikai zsidók összedobják a lét (ha minden igaz). hoppá. persze rögtön az jut eszembe [nehogy örülj már bazmeg], hogy ez mind szép és jó, node mi van azokkal a nem kevesekkel, akiknek mondjuk nincsen olyan mázlijuk (?), hogy vannak ismerőseik itt-ott? survival of the fittest, ugye. [önbecsapás inkább] - aztán az is lehet, hogy vaklárma. hát így.

olasz lánnyal haladunk, önismerkedik, aha-élménykeres. irodalomkritikus meccsezik, egyik pillanatban arcpirítóan szembedicsér ("feltétel nélküli elfogadást, sőt szeretetet érzek magától, de úgy, hogy mégis steril tud maradni, egy cseppnyi agresszió nélkül"), a következő percben már az anti-pszichiátria bélyegét süti rám [úgy legyen], azért a végére csak elérem, hogy ne érezze olyan felhőtlenül fenemód jól magát. azt nem itt (ott) kell. utána egy gyerekkorban ragadt fél-felnőtt, neki képekben jó beszélni. vissza kell vezetni a szakadékhoz, s megéletni vele a gyerekkort - hogy valódi fölnőtt lehessen. majd egyszer. talán.

beszéltem egy hanggal a joint-tól, valami elindult. (?) de hogy akarom-e ezt az egészet, még mindig nem tudom. ellenben a tegnapi v.-vel átbeszélgetett csoporttal.

csak hogy merre van az erre és miért nem amarra, azt mondja meg valaki.

(g.-vel holnapután együttebéd, megyünk a régi családi vendéglőbe. vajon megismernek még a pincérek?)

kis magyar egészségügy: nem, még nem rendelte meg, mert nincs keretük. kérdem, ha már ennyi ideig és így, tényleg szükség van erre? [nem-e lehetne-e] igen. jó, akkor most fundraiselünk az életemért. (j. azt mondja, ha kell, saját zsebből. nem akarom neki elmagyarázni, hogy így nem. ezt nem. de valamit kell(ene) mondani mégis.) v. felhív, sorolja a teendőket. igazolás, levélírás (ómagyarmáriasiralom-upgrade?), legyen személyes a hangvétel, mert vannak, akik. és közben minek az egész? hogy legyen még x ember, akinek elmondhatom ugyanazt? vicces ez az egész. meg ne szakadjak.

húsz évet kövült tiltása
pillanatba ölt test hája
feltétlen fénytelen öröke
már nincs elfogadás, csak
a lázadás varázslott öröme

míg romjára porlott meséje
új szellők új idők új fénye
tölthet tán csak napok, hók
kelletlen kapkodó kényére
úri kedve ha úgy, én emígy
apadó kedvvel, kérdőn feléd
mennyi, hát mennyi még

húsz év rothadó kútja
vagy mint örvény alól
a kihúzott parafa 'fújtja
most lám fölnőttél, föl

robogó idők kesernye útja

két nap alatt két (alapvetően) teljesítmény-neurózisos hoch kvalifikált entellektüel (egy irodalomtörténész-kritikus és egy kutatóvegyész (leendő) akadémiai doktor - koordinátor-kolleganő jóvoltából (hmm, kezd megismerni?). szeretem az ilyet. kihívás. egyfelől sokkal könnyebb egy magas szinten verbalizáló klienssel dolgozni (főleg, ha még jó az önreflexiós-készsége is - mint ahogy), másfelől viszont intellektualizálnak, műveltek pszichológiailag - néha úgy érzem, tesztelnek, iskoláztatnak - mindebből következik, hogy náluk nem sokat érnek a(z egyébként gyakran hatékony facilitátor) közhelyek [ne becsüljük le őket]. ilyenkor érzem, hogy élek, jár az agyam, folyamatosan hipotéziseket gyártok, s ha kell, el is vetem - újat engedve megérlelődni és nézem, ahogy kártyavárként omlik (néha) össze jól felépített iq-menedékük, s csak az érzések maradnak, az emlékek gyötrő mozaikvulkánja, tükörcserepek csillogó vércsöppként, ahogy ajkukon elhal a szó és magukba nézve alkudoznak, engesztelni próbálván önmaguk te(l)hetetlen gúzsbakötött vágyait. pedig néha csak ki- és el kéne engedni valakit. egy hat éve halott anyát. vagy egy épp' most haldokló zsarnokot.

és most ezt hallgatnám, ha működne a kiba. hangkártya. de nem. marad presser angyalok és emberek-je. (jó veled)

f. klassz bousennel és guacamoléval várt minket, b. etyeki gyümölcsös félszárazzal én meg egy jóévjáratú rauch citromos ice teával körítve érkezem a nagy alkalomra: újraélesztjük tetszhalottan pihentetett projektünket. [achtung baby] ma a koncept-gyártó agyrohanga, holnapra - a corporate feeling biztosítása végett - f.-től emlékeztető mindenkinek, aztán - néhány nap zágráb&adria közbeiktatásával - következhet a szorgos adatgyűjtögetés. egyébként jön a kutyagumi-kampány következő lépése hamarosan. és a szentisten parkban kéthetente vasárnap délután öttől world music fest van (ismét) - legközelebb 25.-én chalaban. ilyenekre vágyom mostanság.

(no meg jövőhéten egy munkainterjú. talán nem is akarom igazából. főleg e. - finoman szólva is - gáláns ajánlata után. talán még várni kell. ha lehet.)

Ombudsman vizsgálja a nácivadász akciót - igazán? és a rendőrség feljelentővonalával mi a helyzet? vannak elévülhetetlen bűnök. és vannak felelősségek, melyek elől nem lehet elmenekülni. (nem az érdekel, hogy x.y. 80 akárhányévesen börtönbe vonul-e [minek]. az annál inkább, hogy ha bűnös, vállalja-e a felelősséget tetteiért.)

indeksz sux (sokadszor)

sociolotron - hát a lófaszt nem káros. értem én, hogy az ember úgy ír cikket mindenféle szorító körülmények mián, hogy keres gyorsan ismeretségi körben valakit akit szakértőként megszólaltathat (meglepően higgadt és távolságtartó - mondhatni korrekt "vélemény") - de a képzett alcím nem kicsit félrevezető.

a szerepjátékban karaktert építünk, identitást (netán alteregót) képzünk - ő is mi vagyunk, kicsit más, kicsit szereppróbálgatós ámde ő és én egyek (játékmennyiséggel majdhogynem egyenesarányban). mennyire azonosulunk egy filmmel? (ki mennnyire persze) voltál-e már hős kovboj, legyőzhetetlen akcióhős, ágyakrobata - álmodban? kijöttél-e a vetítőteremből a visszafordíthatatlanról? miért? elviselhetetlen volt a feszültség? a látvány? az akció? a megaláztatás? mintha te feküdtél volna ott, abban a kivilágított aluljáróban? [végignéztem] mondjuk, hogy empátia (a beleélés lélektana, ha már mindenáron kell egy név is (bb) - mert úgy hiteles?). esetleg nézzünk meg néhány szerepjátékost aktív pszichózissal küzdve. hétköznapi történet - kicsit bentragadtak. (nyilván nem általánosítható) szívesen elbeszélgetnék néhány sociolotronerrel - virtuális abúzusuk után. [az abuserekről nem is beszélve] (ha meg időfaktorozzuk is...)
brrrr.

szorongós nagyfiúval meg röpke félév után [alatt] eljutottunk odáig, hogy pató pál úr nem igazán adekvát coping potenciálból dolgozott. szóval, hogy a struccpolitika nem tesz jót a szorongásnak. innentől már olyan egyszerű. lenne. de legalább kimondta, és nem olyannak ismertem meg az eltelt hónapok alatt, mint aki elszalad a felelősség elől. (hacsak nem tévedek. hacsak.) az ő meccse.

még mindig füstszagú a hétvégi balatoni bográcsozástól a fejkendőm - amit gondoltam még idejében kipróbálok, így adva értelmet egy tízegynéhány évvel ezelőtti levi's shoppingnak. még a végén szebb leszek, mint a tom hanks a philadelphiában.

közben (az úton oda&vissza) azon gondolkodtam, hogy is van az, hogy arról papolunk, hogy mindenki egyéniség, egyszeri s megismételhetetlen, le a sztereotípiákkal, ne skatulyázzunk be embereket az első (második, harmadik stb.) benyomás alapján. ehhez képest meg azt látom, hogy mégis az a nyerő stratégia, ha a legközkeletűbb és -sekélyesebb (már-már előítéletszerű) sztereotípiákat alkalmazza az ember, s szó nincsen az oly sokat emlegetett "elfogadásról" (feltétel nélkül - naná), "odafigyelésről", "meghallgatásról" vagy más értékesnek gondolt/tartott - valójában időpocsékoló kitérőkről. (persze a sok kitérő közt valóban elveszhet a sárgatégla, márpedig) mi következik ebből? semmi. az égegyadta világon semmi.

minél inkább nő a nő, annál több a bökkenő (vielen dank) megajamsession

ülünk g.-vel a klinika kertjében, beszél én hallgatom, beszélek, ő hallgat, jobb ez sokkal, mint a két évtized egymás mellett, amikor azt hittük mindent tudunk egymásról, hogy nincsenek (nem is lehetnek) titkaink egymás előtt. amióta külön utakon járunk ő is sokat változott, talán én is [lehiggadtam, úgy hiszem] most mégis sokkal közelebb van. aztán kiléptem a zendülve csapódó kovácsoltvas kapun, s ő ott maradt (eddig mindig fordítva volt ez). az ürességet magammal hoztam. enyém, nem adom.

(este pedig v. ugrik fel, hónapok óta nem beszéltünk, de ma g.-vel szóba került, s hogy hívtam (?), megjelent. már nem csodálkozom a "véletleneken", melyek nincsenek)


elvesztettem a szavaimat, egyet se találok, ki ne csengene hamisan. talán most van ideje a hallgatásnak.

"those who seek paradise on earth should come to dubrovnik and see dubrovnik" (bernard shaw)

jalla.

(majd holnap gondolkodunk.)

érdeklődve nézem a piros célkeresztet a mellemen, ahogy fókuszál, meg-megremeg óvatos vibratóban, majd céljára találva metszővörös bélyeget süt rám. aztán a hangok, apró tűszúrás, és már csak a lélegzésre figyelek. most beszívja a levegőt...most kifújja...most beszívja és benntartja. homályzóna. ragasztócsík a karomon (kezdem sejteni a gyantázás borzalmait), majd este óvatosan bírkózom vele, addig a szorításából tudom, hogy ott is én vagyok. a rendelő is kihalt, alszom bent másfél órát, aztán t.-vel lelépünk. ő jobbra én balra. mindig balra. mindig egyedül.
hányingerem van. magamtól. is. ilyen egyszerű.

tkp sugárzó a mosolyom.