private.blink

"az erdőben egy útelágazáshoz értem, s én a kevésbé jártat választottam, s ez volt minden különbség." (robert frost)

2004/11/30

ma, kilenc évvel ezelőtt, kábé pont most-tájt. telik az idő. a sebek pedig nem gyógyulnak. vagy csak én kapargatom mindig fel a varrasadó sebszéleket?

utolsó előtti csoportok a gimnáziumban, az egyiken háromnegyedórán keresztül hallgatunk, nem zavartatjuk magunkat s egymást - egyszer majd rájönnek, hogy ajándék egy-egy ilyen short cut a mindennapokban. [disszonáns kognitíve] a másikon csak beszélgetünk, kicsit kiábrándultak, kicsit izgatottak. realisták.

(most már felnézek a tanárokra)

2004/11/29

lehet, hogy mégse kellett volna tegnap este gyalogosan budáról pestre és nyitott torokra levegőt szalajtva u2-t dudorászni? ma egy kicsit nem volt jó. aztán a fodrászom néhány erőteljes hát- és környéki izomra mért nyomással helyrebillentett. ráadásként meg li szanék pirított zöldséges tofuja.

(a 'nyomja a vállát a teher' és szimbolikája annyira triviális, hogy szót sem érdemel)

[shiny happy people]

2004/11/28

rip. s nekem mégis a nyolc évszak, talán mert natasa néni (egykori orosztanárnőm) lánya is játszott benne, talán csak mert szentimentális barom vagyok. és persze arthur hailey-ért is szól a harang. miatta (is) repülhetnék, a bankokat már megjártam.
(shirley bassey - (where do i begin) love story - dub alapokon, hoppá. no meg várakozás, elengedtek a történések, most már hely is van, üdvözlégy, vagymi.)

2004/11/24

egy tegnapi beszélgetés hatására keresgélni kezdtem.



emlékszünk még rá? talán oda kell visszamenni.

2004/11/23

ma elveszítettem az egyik betegemet. tulajdonképpen nem történt semmi különös, csak közöltem vele, hogy enyhén szólva irreálisak az elvárásai, és nincsen kedvem tovább asszisztálni a dagonyázáshoz, amit hónapok óta művel. rosszul éreztem magam utána. aztán az aktuális er-részben ott volt a lényeg:

"kérem vissza a rohadt kezemet!" - részemről: kérem vissza a rohadt életemet!

egyébként a ringier-nek volt arra az MH-olvasóktól felhatalmazása, hogy azok előfizetői adatait el/átadja az új kiadónak?

és az vajon miért van, hogy a jfk-reloaded c. játékról szóló tv2 tudósításban azt mondják, hogy a játék készítői azt akarják bizonyítani, hogy egyszemélyes történet volt a merénylet, míg az rtl riportja pont az ellenkezőjét állítja ennek, azaz, hogy a játék készítői azt kívánják szemléltetni, hogy nem valószínű a magányos merénylő-teória.
tegyük má' helyére a dolgokat, mert a megáll az időre háklis vagyok. nem pierre-nek mondta az őze által játszott bodorúr, hogy "ezt még nem rontották el", hanem a kiskövesnek (dininek), akit viszont znamenák istván játszott és nem pauer henrik, aki a bátyó, gábor volt.



vasárnap este a dunaparton szállingózó hóesés. én. biciklin. annyira giccses volt. ma éjszaka v.-nél voltunk, ő (inkluzív egy macska) meg én és g. és k. (aki nemrég tért haza pár év és egy nagy szerelem elmúlta után olaszországból) és majdnem olyan volt, mint régen az egyetemen. borozgatós, beszélgetős, fölnőtt-játszós, elengedős. és k. szerint: "minden nőt un valaki valahol". és mennyire igaza van. [lehet]

(hazafelé átléptem az 1000 km-t. klassz.)

°(_)°

[hehe]

2004/11/21

pár perce hívott anyám, hogy nagyapám tegnap elesett, és kórházban van. combnyaktörése ugyan nincs, de mintha kicsit zavarodott lenne. nem derült ki, hogy tulajdonképpen mikor is történt (semmiképp sem napok, csak órák), mert bár az ágyáig elkúszott, de nem telefonált, így csak - mondhatni - véletlenül derült ki az egész, amikor a nagybátyám odament. anyu kerülgeti a forró kását, "nem szeretné kimondani", én meg nem értem, hogy miért nem lehet elfogadni, ha netán tényleg úgy alakul, hogy már nem áll lábra. 93 éves. túlélt rendszereket, elgázosított családot, meghalt fiút s feleségeket, játszott kedvencével, a tőzsdével sokat - ahol nyert s veszített egyaránt, de soha nem a konyhapénzből -, látta felnőni és elindulni saját útjaikon az unokáit, dédunokák is akadtak végül, mire hát ez az önbecsapós, álszent nicht vor dem kind-hangulat? szeretem, de ha itt az idő, hagyni kell, hogy elmenjen.
titanic, indy jones, zongoratanárnő. melyiket néztem? nyilván mind a hármat. [zap-zap] és hirtelen eszembe jutott rózsika néni, aki valamikor sok évvel ezelőtt zongorálni tanított/[ani próbált]. a zeneiskolában is dupla ajtó volt, belépés előtt két másodpercre mindig megálltam a kettő közötti sötétben, a kint és a bent határán, ahova be(ki)lépek egyfajta zajból s még mielőtt ki(be)lépnék egy másfajtába - esetemben kevésbé zene, mint inkább klimpír -, szóval ott és akkor pillanatnyi lélegzetvisszafojtó csend, majd a terem, ahol ott van egy barnahajú és -szemű lány (tán dórinak hívták?), akibe természetesen szerelmesnek kellett lenni, no csak amúgy plátóian, de mégis. s mire én kerültem a billentyűk elé, mindent elfelejtettem, mert már akkor is lusta dög voltam és természetesen nem gyakoroltam otthon. aztán rózsika néni menetrendszerűen megelégelte a pöntyörgést, odaült mellém, és az ujjaimat erősen tartva együtt nyomtuk a billentyűket (s bár ökonomikus faj lévén az ember nem tud fájdalmat felidézni, arra az ujjbegysajgásra máig emlékszem). a vizsgakoncerten ahogy lámpalázas-vörösen botladoztam a pódium felé, zs. csodálkozva nézett rám, s félhangosan megkérdezte: "hát ez mit keres itt?" akkor nagyon megutáltam. egy év múlva a barátnői hozzámadták, ő ananászos töltöttcsokit szánt nekem nászajándékul, míg tőlem - összes zsebemet kifordítva és m.-től kölcsönkérve még pár forintot - egy kisadag vanília-csokis csavartfagyira futotta [á 5 ft]. rózsika nénivel egyébként fél évig nyomasztottuk egymást, majd elváltak útjaink. ő visszatért a szorgalmas tanítványokhoz (mint pl. g., aki majd' nyolc évig járt hozzá), én meg az énekléshez.

2004/11/20

a tegnap este az eklektikában (a félórás áramszünetre gyújtott mécsesvilágégtengerbe merengéssel és i. vigasztalás próbálkozásával - de vajon miért vált ki a sötétség felvillanása fölnőtt (?) emberekből gyermeki ujjongást?), a ma délelőtt az eckerben szocializálódva és életem első bluetooth golfpartyja, majd b&j-nél könnyű ebédként grillezett lazac zöldségkörettel és citrompuding kávéval (talán még egy jó bor, de akkor mi lett volna cégügyeinkkel) - mindez két keréken abszolválva, hóesés, vizes aszfalton vakító napfénycsillanás, nekifeszülve szélnek, télnek, majd egy könnyed fültől-fülig mosolygtató subliminal-madredeus-john zorn-david broza-99 posse szett.

(aláfestésként hányingerkeltő kátrányszaggal átitatódott lakás az utcai aszfaltozás (és az ablak szigeteléshiányai) miatt. de a szaglóhám viszonylag gyorsan asszimilálódik)
(olykor nem az számít, hogy mi kell, hanem hogy mit akarsz)

2004/11/19

a reggeli baracklé után irány kelenföld, utolsó óra egy kezelhetetlenként beharangozott, s (ettől?) valóban annak is bizonyult osztályban. az persze érdekes és hasznos tapasztalat, hogy mennyivel hatásosabb, hogyha valamit életszerűen/szagúan (évekkel ezelőtt beszélgettünk v.-vel arról, hogy a segítő foglalkozások egyik alapvetése a nyelvváltásra való képesség. néha már veszni érzem.), megtörténtként adok elő (kerettörténet egy játékhoz), ellenben a múltkori alkalommal, amikor nem így. lehet persze, hogy az osztálynak ez a fele tényleg értelmesebb és érdeklődőbb, de nem hiszem, hogy ezen múlt volna. persze az ofő megint szétbaszta a kereteket (legalább konzekvens volt a drága), így nem lehetett lezárni az egészet, de valami talán megmozdult a srácokban. (én se voltam a helyzet magaslatán, node) utolsó élményként (hatás-ellenhatás) még egy elcsípett életkép az osztályteremből kiléptemben (kontextus: karózápor a jövőheti fogadóóra elé bemelegítésként) 15 éves erősen sminkelt, szépszemű ám kissé ellenszenves nyegle kamaszlánytól az ofőnek:
"tanárnő, nem fog tudni jönni az anyukám, mert éppen elköltözik tőlünk." - és akkor már nem tudtam rá neheztelni egy csöppet sem.

(hazafelé a 49-esen tele-coach g.-nek, majd csuromvíz a csípősen koppanő jégszemcsék körítette tavaszi záporban)

2004/11/18

"a homokot, sarat a számba rágva
enni tanítasz? földet falni szoktatsz?
kinek kedvéért ne piszkítsak ágyba,
ha már szemmel sem szoptatsz?"

(józsef attila: kései sirató - vázlat)

leendő akadémikus ma valamiért indiai emlékeit hozta. felidézett egy retinájába égett képet: tán bombay-ben sétáltak, előtte egy anya, aki kendőjében csecsemőt vitt, s kézenfogva másik gyerekét. a nő egyszercsak ledőlt az út szélén, fejére húzta a kendőjét és elaludt, a kisfiú meg téblábolt körülötte tanácstalan. az egész történetet a szenvedésre asszociálva hozta föl, mondván, hogy mások sokkal nagyobb nyomorát látva azt érezte onnan hazajőve - s kitartott ez az érzés évekig - hogy neki nincsen morális alapja rosszul érezni magát. ő az útpadkára fekvő asszonyban a nyomort látta. én a szabadságot. mások szenvedésének (?) pedig semmiféle relevanciája nincsen a sajátunk mértékének és megélésének megítélését és létjogosultságát tekintve. szerintem.

(dido: here with me
coldplay: the scientist
stereophonics: have a nice day
zero 7: destiny) - mi a közös nevező?

2004/11/17

a mai nap eredményeként a meglévő kuratóriumi elnökség mellé lett egy (másik) kuratórium-béli tagságom, valamint egy egyesületben egy prokurátor (ammegmi?) vagy szekcióelnök, "vagyamitakarsz"-opcióm. (már csak azt kell kitalálnom, mivel is tölteném meg a kereteket) s közben napok óta fotóstáskával a vállamon szelem a várost, hátha szembejön útközben a téma, elém áll, s megadja magát, felfekszik szépen síkba, fényre játszik, veti az árnyékot épp a megfelelő szögben, körvonalait felém nyújtja és megkér szépen, szüljem meg egy gombnyomással. egyelőre azonban még várat magára a nagy találkozás.

(itt az ideje összecsapni valami pasta-t, mert a vajaskenyér már kissé unalmas)
szóval ez egy ilyen elmaradós nap volt. indult reggel az elmaradt óráimmal (a helyi illetékes átsiklott fölötte a listáján, így nem szóltak a srácoknak. jövőhéten pótlás persze. persze?), majd délután nem jött össze a nyílászáró-szigetel(tet)és, ennek örömére viszont irány a dinamó, ha már egyszer a csütörtöki kiállítás (inkább performansz, akármi legyen is az) alkotója (művésze?) ma amolyen előfeszítő beszélgetésen vesz részt - mint azt napközben megtudom haverlánytól. hát, nem vett részt. fáradt volt. mindenesetre végighallgattam fotóssrác nem kissé szakadozott mondatait saját alkotómunkájáról, majd jött egy (még vágatlan) home video egy hajvágásról. és persze megint el lehet rajta gondolkozni, hogy úgy mégis mit értünk művészet alatt? nem mondom, hogy csak a hagyományos, galériában lógnak a képek a falon-típusú alkotás-bemutatást pártolnám, nem. (bár életem meghatározó élménye a rijksmuseum-ban rembrandt éjjeli őrjárata (valójában nappali a sztori, csak az idő homálya befedte) - ettől még fotók, fények, mozgóképek, szobrok (bel- és köztér egyaránt), design, látvány, interface velkám. de honnantól művészet az alkotás, s ki által nevezhető (nevezendő) annak? érvényes-e az alkotó önkényes öndefiníciója és önbesorolása? számít-e egyáltalán mindez valamit, vagy lényegesen relevánsabb (sőt, talán kizárólagos) a hatás-tetszés-öröm tengely mentén való befogadás? (értelmezni meg? ha más teszi: gondolta a fene. ha az alkotó maga: gondolná a fene.)
hát, nem tudom...

(mindenesetre a helyben bontott vörös lőrétől elbóbiskoltam néhány percet és képsort)

2004/11/16

amennyire semmi kedvem nem volt harmincegynéhány 18 évesnek drogprevencióilag tenni-venni, annyira el is maradt az óra. azaz ismét felmerül a kérdés: mennyire bízhatok az intuíciómban? [nagyon] avagy: hogyan hívjunk be az életünkbe eseményeket, melyeket akarunk? és hogyan hívunk olyanokat, melyeket nem? (itt se a miért, mivel értelme mindig, minden cselekedetnek van. max. időnként eltér a racionális szűk keresztmetszettől) no és persze az is izgalmas exploratív mélyfúrási aspektus, hogy ha van, amikor működik mindez, akkor miért van olyan, amikor nem? vagy csak másképp?
spleen, tea, klezmer (ad1: limewire. ad2: amikor a bíró eszter még kicsi volt és egyáltalán nem szép, hangja is kevéske, és valami fura illatú sampont használt. előttem tájt állt a kórusban, vagy én mögötte tájt (nézőpont kérdése) és valahol balra sréhen meg a szinetár dodó), az állásfutár álmában csönget egy picit, pici markában pici aprót, pici huszár pici lovon - belőle se farag megasztárt senki - s lassan - ahogy az élő történetek távolodtatnak - visszatérhetnek a költöttek, lektűrök és fajsúlyosak, puhakötésben és keményfedéllel, túlhúzott frontális lebenyt nyugtatandó, rebbenő gyertyaláng mellett takaróöbölbe süppedve utazhatnók. a miértekre választ nem találtam, mostanság a hogyanok is csak akként keltik zsigeri izgalmam, amiként kevésbbé leendnek. szavak, szavak. írva-mondva. leírva, kiírva, kimondva, lemondva.

2004/11/13

újra és újra csodálattal tölt el az emberi természet (hogynemondjam lélek). történik valami, talán csak egy utolsó csepp az élet vizéből és akkor úgy érzi az ember, hogy nincs tovább. aztán történik egy másvalami, ami bár önmagában semmiség, mégis oszlani kezd a homály, s bár a sötétség mindent beborít ugyanúgy, de már ölel s nem fojtogat. (mint egyszer régen a konnektorban narancsló éjszakai lámpácska, ami mellett megtanultam az éjszakai lakás minden szusszanását, minden padlóreccsenést, s minden nyikorgó ajtót indiánmódra halkléptűn s nesztelen kényemre-kedvemre) néha egy félig telt teáscsésze, néha egy üvöltés, néha egy spanyol gitár.

(fogalmam sincs mi lesz, de azt tudom már, mi van. most lehet választani. vagy csak hagyni, hogy egyszerűen történjenek, hogy történhessenek a dolgok. mint a kőtömb, amiben benne van a tökéletes mű, csak meg kell látni.)
(piero umliani - mah n? mah n?)

2004/11/08

elmentem a hivatalba beadni a papírokat. 'életbenléti tanúsítvány' - mennyire morbid. kedvesek voltak, aranyosak, nem kellett sorbanállni. már nincsenek sokan az ügyfeleik, miért is kellett volna? lefelé a liftben két öregúrral utaztam, hallgattam, ahogy az egyik próbálja felidézni a volt lágerparancsnokának a nevét. a nagymező utcán már csorogtak a könnyeim (persze befelé, mert a kemény fiúk nem sírnak). a tháliában éppen matiné előadásra sorjáztak (fogd meg a párod kezét) a kisiskolások és erről beugrott a yad vashem-ben a children's memory hall, a tükrökben millió csillagot szikráztató éjsötét [öt gyertya] és a hangjukvesztett archív filmvelvételeken az ugyanígy végtelen sorokban menetelő gyerekek (képzeletemben ők is csivitelnek). néhány nap múlva alija tájékoztató lesz. valami hív.

(és kezdem érteni jean améry-t és primo levi-t. meg az emlékmécses-létet. pedig.)
hónapok után ma újra volán mögé sikerült ülni és igazából nem volt jó. nem volt olyan jó, mint amennyire gondoltam, hogy az lesz, hiszen imádok vezetni. de hiába a kazetta/cd-adapterrel installált kosheen-törtek, ha egyszer gyenge az erősítés és zörög a basszus. sokkal nyugodtabb az egész (persze a gép se ugyanaz), mondhatnók öreguras, node az is mihezképest, ugye. alapvetően elszoktam a kis zárt tértől, a tétlen kormánytekergetéstől és a (néha) könnycsordító szembeszél is hiányzott.

(az vajon beteges, ha egy idegen lány mosolya a háttérképem?)

2004/11/07

vajon miért zümmögött egész nap a fejemben óz a nagy varázsló? a sárga téglák buja aljnövényzetbe vesztek, a lombok zárt falanxa alatt megnyúlnak az árnyékok és elhalkul a külvilág. egy fénykép, s rajta egy mosolyráncolta szempár. ennyi maradt útmutatóul.

2004/11/06

na most (ma) lett végképp elegem mások bajainak meghallgatásából. [jegyezzük e dátumot] a tegnapiakból visszatöltődni nem volt elég húszegynéhány óra, ma pedig szinte visszaélő-számba menő fiúcskákkal okoskodni - ez már mindennek a teteje [alja] az, hogy a megalázóan alacsony fizetést is képesek voltak hibásan bérszámfejteni és lényegében az egynegyedét lefelejteni, már szóra sem érdemes. több is veszett mohácsnál - mondanám (mondtam is már) máskor, de most nem jött ez jókor. nem jó ez így.
valahogy ki kell(ene) pihenni, kimosni magamból mások szarát és hányadékát, a gyűlöletes néma sikolyokat, a bentrekesztett üvöltéseket, az örökké bongó visszhangokat és a képeket, a privát szennyesek 8mm-es végtelenített szalagkorbácsát. tekerek egész nap, hátha (nem elég), egyszerűbb lenne, ha drogos vagy alkoholista vagy legalább adrenalinfüggő lennék (de nem), szétcsapni magam valami görény dílertől vett mocsokkal, de belső kontrollal ez nem járható út, hajtani sötét szerpentinen százhússzal bele a semmi fátyolába (most nincs mivel), szétverni néhány sötét arcot vagy legalább egy kibaszott kirakatba végtelen sorozatot ereszteni (gyűlölöm az agressziót). üvölteni torkomszakadtából és -ig, hogy aztán már soha ne kelljen beszélni és hallgatni sem. persze egyik sem. szolid értelmiségi szórakozásként este tehát i.-vel eklektika (tuborg), majd west balkán (skol), végül ex-csoporttársakkal yes (gösser). nem találtam köztük a helyemet. zsargon-álarcba bújt agymenés, idétlen fickós szövegek, ki kit, hol és hányszor, részemről látványos unatkozás. aztán gyors körkérdés á.-tól: "a (barát)nőid hány százalékába voltál szerelmes"? a válaszok szórnak 15-50 között, én bemondom a 100%-ot. ugyanis csak olyannal kezdek.

most tényleg elég volt. nincs mese. nincs visszaút. fejlövés.

(ritkán olvastam, de ezt így nem lehet. magyar hirlap rip)

2004/11/05

valami eltörött (?). a tegnapi két végletekig kizsigerelő energiavámpír után ma a.-val telefonálva egy perc után azt éreztem, hogy nem bírom hallgatni részletező monológját és azonnal le kell raknom a telefont, mert vagy elájulok vagy elhányom magam. [leginkább mindkettő] és mindjárt jönnek zsinórban estig a mai emberek. no, most légy okos, domokos.

közben nagyapám hívott, segítséget kért. a volt felesége németországból járó nyugdíjához minden évben be kell mutatni a papírokat illetékes szervnél. két éve még ő vitte, ma már nem megy neki. "munka"-ként beszél róla. kis auschwitzi nyaralás.

2004/11/04

nincs annál vérfagyasztóbb [ -forralóbb], amikor egy zsidó fajelméletileg kacérkodik. gondoltam eddig. ma rájöttem, hogy van. amikor szó nincs erről, mégis így hangzik. és amikor beszélgetni kell, ami lényegében az ő monológjának értő(n mímelt) hallgatását jelenti - pedig valójában semmi másra nem vágynék, csak egy kis csöndre. most akkor vagy keresek új fodrászt - pedig végre jó, sőt ma azt is felajánlotta l., hogy csak szóljak, ha olcsóbban akarnék vásárolni a szomszédos (tőle bérelt) bringaboltban - vagy vállalom 3-4 hetente e tortúrát. az élet nagy kérdései. ugye.

("az ember levágja a füvet, aztán nézi, ahogy nő". naigen.)

egyébként hello kitty harmincéves. jóneki.
a republikánusok nyertek. jónekünk?

2004/11/03

(szokott easy listening jóságok helyett nosztalgia perceket lövök. kezdésnek buddy holly everyday és be bop a lula, majd a queen bohemian rhapsody-ja után hamarosan érkezik a dandy warhols bohemian like you-ja és sheryl crow (naná, hogy g'n'r átirat sweet child of mine a big daddy-ből), no és a tegnapi szódás műsortervezgető megbeszélés emlékére a zombie is lefut a cranberriestől. és ki a kakukktojás?)

délután a 17-es megállója mellett elhúzó autóból mutálásközeli fiókhang süvöltött a várakozók közé: "meneküljetek, jön a világvége!" - egy pillanatra eszembe jutottak a heroikusra kódolt képsorok a tucat katasztrófafilmekből - ahogy megkövülten áll az ellhullásra szánt - éppenezért többnyire szimpatikusra hangolt - mellékszereplő, s bár a főhős mentené őt is, de képtelen megmozdulni. a kamera megpihen tágra zárt szeme bogarán, majd nagytotálban jöhetnek a pusztulás jelenetei. adrenalin nyakalós. szerintem.
ehetetlen a nutella light - írja az index az mti-re hivatkozva. holnap megkérdezem i.-t, hogy ez már vajon az ő keze nyoma-e... valamiért a krisztus utolsó megkísértése ugrik be a cikkről. mondta bárki is, hogy azt kell nézni/ezt kell enni? lehet választani, meg mértéket tartani. vagy nem, ha úgy tetszik.

és hogy milyen megoszthatatlan néha egy érzés vagy egy állapot, s mennyire elviselhetetlenül magányossá teheti a tudás az embert. kora este időpontegyeztetés miatt felhívtam egy leendő új klienst. bő félórán keresztül dőlt belőle gátját szakítva eddig fojtogató története. miközben hallgattam, egyre inkább láttam magam előtt. nem a testét, a lelkét [ha szabad ilyet ehelyütt]. megvannak a - mostanra mondhatni - szokásos mérföldkövek, a megszokott elhárítások, az ismerősként visszaköszönő reakciók. kvantifikálni még nem merném, de kezd összeállni a tipikus emlőtumoros személyiség. de hogyan lehetne megtalálni időben? vagy talán nem is szabad, hiszen más sorsába nem szólhatunk bele?

2004/11/02

igen, azért annak tulajdonképpen örülök, hogy elmúltak már a buta idők, amikor csak azért, hogy itt[ott] ne legyek, mentem valahova, hogy ott[itt] se legyek. néha még be-becsúszik egy-egy félóra, vagy akár egy egész is, amikor az aktuális emberek közül már elvágynék, de valami mégis ottmaraszt, s nyúlik az idő és nyúlok vele én is. később [majd egyszer] persze nyúlnék már utána, de akkor már nem lehet, hiszen elmúlt. elbaszott órák persze itthon (vagy a levegőben, vagy tekerés közben vagy) is bőven akad(hat)nak, de az legalább az én felelősségem.

november nekem nem elseje, hanem harmincadika, hamár. ma lenyomták a torkomon az első karácsonyi reklámot. talán most kéne ugrani egy olyan kéthónaposat.

("nem azért szerettem, mert illett hozzám. csak úgy szerettem")

waldeck - this isn't maybe
4 hero - normal changing world
organic grooves - all be(tween)
bugge wesseltoft - gare du nord
heilios - blue lake